Kép: alphacoders.com (Oriental)
Szerda délutántól a kommunikáció ismét gördülékenyen halad. Továbbra is – újult lendülettel – aktuálisak a tisztázó beszélgetések, és a légzőszerveket tisztító gyakorlatok. Semmi bonyolultra nem kell gondolni, elég, ha kimegyünk a városból egy olyan helyre, ahol tiszta a levegő, és ott futunk, sétálunk egy nagyot (jó tempóban), vagy ha egyikhez sincs kedvünk, akkor legalább veszünk pár mély léleKzetet, teljes tüdőre. Igen, a hasunkba is sokat szívunk. Öveket kicsatolni!
Mostanában folytonosan aktuális téma a lezárás, befejezés, halál problematikája. Olykor nehéz belátni, de ezekért is – életünk egyéb területeihez hasonlóan – mi vagyunk a felelősek. Dönthetünk úgy is, hogy folytonosan hadban állunk a dolgok lezárásával és mindig belehalunk, valahányszor véget ér valami életünkben. Vagy elhatározhatjuk, hogy ha valami befejeződik, abból tanulunk, és új erőt merítve tovább lépünk.
Aztán itt van a halál is. Első hallásra talán perverz dolog a művészet fogalmával együtt emlegetni a halált, de ha azt gondoljuk, hogy életünk minden pillanatát megélhetjük művészi magasságokban is (én mindenesetre azt gondolom), akkor miért pont a meghalás lenne kivétel?
Akit nem riaszt a gondolat, eltöprenghet azon, hogy a fizikai test halála a lélek számára átkelés egy kapun. Létformaváltás. És hogy ezt lehet abszolválni rettegve, de lehet elegánsan, kíváncsian, telve kalandvággyal.
Szerintem amúgy elgondolkodhat ezen az is, akit riaszt ez a téma.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
