Ezekben a napokban spirituális gyakorlatként a koncentrációt ajánlom. Fedezzük fel a művészi alkotások apró részleteiben rejlő szépséget, figyeljünk oda a részletekre. Ezen kívül vizsgáljuk mikroszkóp alatt problémás (értsd: legfontosabbra tanító) kapcsolatainkat.
Sokan számoltok be arról, hogy küzdelmek indulnak újra, akadályok nőnek ki a semmiből családi és párkapcsolati téren. Sok esetben a családi múlttal állnak kapcsolatban a nézeteltérések, máshol a múlt egy szereplője, egy elfeledettnek vélt vagy elfeledni vágyott alak tér vissza, hogy tükröt tartson, hogy helyzetbe hozzon.
Ha így alakul, érdemes felvenni az eldobott kesztyűt. Figyelem! Ez nem azt jelenti, hogy le lehet csapni, aki kerékkötőnek jelentkezik, vagy meg lehet verni az örökséget vitató testvért. A kesztyű felvétele jelen esetben annyit tesz, hogy megfontoltan, mintegy páholyból rátekintünk a szituációra és elemezzük.
Az örökösödési eljárások, válóperek, gyermek-elhelyezés a legritkábban szólnak ténylegesen a pénzről vagy a gyermekről. Vélt és valós igazságok, álarcok csatáznak egymással. Vélt és valós sérelmek takarják előlünk azt az Isten-gyermeket, akit valaha szerettünk, akivel fontosak voltunk egymásnak.
A most pergő napok tanítása, hogy ne zsigerből reagáljunk, amikor újabb idézés, újabb levél, újabb felháborító ajánlat érkezik. Amikor kiderül, hogy szeretője van és nem fizetetlen túlórái.
Hanem lépjünk hátra és gondolkozzunk. Ismét divatos, közfejben forog az a régi mondás, hogy ami ellen harcolunk, azt erősítjük. Vajon bölcs dolog akkor erővel szemben erővel fellépni? Megoldjuk a viszketős helyzetet, ha mi hangosabban üvöltünk, vagy nagyobbat ütünk?
Bingó. Tényleg nem.
A lélek útján járó embert az különbözteti meg falkában vadászó és koncon marakodó társaitól, hogy kézben tartja indulatait. Nem harcol ellenük, hanem felismeri őket, kívülről nézi és megérteni kívánja eredőjüket. Ez természetesen nem jelenti az indulatok elnyomását, mert az egyrészt hazugság, másrészt gyomorfekély meg mindenféle rákok. Ez azt jelenti, hogy amikor megjelenik a zsigeri indulat, az ember behunyja szemét, tökéletesen jelen van az érzelemnek. Felismeri, átéli, ugyanakkor egyszerre kívülről is vizsgálja. Csupán emiatt az egy lépés miatt az ösztönösen támadt indulat már nem fogja olyan kérlelhetetlenül magával ragadni, mint egyébkor. Főleg, ha a pillanat mély, teljes átlégzésekkel párosul.
Amikor pusztító érzelem ébred bennünk (harag, düh, félelem, bűntudat, féltékenység, stb.), érezzük át. Első lépésként elég annyi, ha nem cselekszünk azonnal ebből az alapállásból, hanem lélegzünk néhány mélyet és messzebb megyünk a szituációból. Aztán amikor időnk engedi, magunkra csukjuk az ajtót, gyertyát gyújtunk, teát főzünk, és újra felidézzük magunkban a helyzetet és a helyzet kiváltotta érzelmet. Egyedül vagyunk, sírhatunk, kiadhatjuk magunkból fizikai szinten. De akár meg is fejthetjük, miért reagálunk úgy, ahogy. Megérthetjük, hogy a bosszantó helyzetek mögött talán a másik ember félelme és csalódottsága áll. Talán fél elengedni bennünket. Fél attól, hogy nélkülünk üres lesz az élete és nem tud boldogulni. Fél, hogy önállóan képtelen előteremteni azt az anyagi biztonságot, amelyet tőlünk kapott (?) eddig. Szorong, mert nem hisz magában annyira, hogy tudja: bármikor képes megállni a saját lábán, bárki nélkül is képes teljes életet élni.
Olykor a legvéresebb pereskedések, legaljasabb támadások drapériája mögött rettegő, zavarodott gyermekek rejtőznek. Mi pedig nem adjuk meg nekik és magunknak az esélyt, hogy nyugodtan megbeszéljük a helyzetet, hogy közösen legyőzzük a sárkányt, hogy együtt felfedezzük, hogy a tűzokádó szörnyeteg valójában csak egy rettenetesre világított teáskanna.
Hanem hagyjuk, hadd harcoljon a társunk, kedvesünk, testvérünk, kollegánk önállóan a démonaival, és azon panaszkodunk, hogy ádáz csapkodásában megsebez mindenkit, akit elér. Nem látjuk, hogy kezeivel nem pusztítani akar, hanem fogódzót keres.
Amikor mélyeket lélegzünk és hátralépünk, megadjuk magunknak a lehetőséget, hogy más szemszögből, kívülről-felülről tekintsünk a tornyosuló feladatra. Amikor kézbe vesszük indulatainkat, és felhagyunk a zsigeri reakciók gyakorlásával, akkor, mintegy mellékesen, jobb emberré kezdünk válni.
Hiszen mindannyian arról dumálunk, hogy szívesebben élnénk egy jobb, szeretetteljesebb világban, nem igaz?
Hát akkor el lehet kezdeni az apróságokon. Lassan. Odafigyeléssel.
Pálcák a kézben, áldás az úton.