A Zuniverzum mostanság roskadozik a teremtő fényszögektől. Az imént feltaláltam az asztrosznobériát: aki kicsit is számít, vagy ad magára, mindenkinek van quadrátja. Sőt, meg lehet figyelni, hogy tök halványak azok az égi tünemények, akik fényszögtelenül, vagy snassz sextilekkel bandukolnak.
Jó, abbahagytam. Ám nem tudom nem észrevenni, hogy milyen sok szó esik mostanság a teremtésről akár kapcsolati, akár anyagi értelemben. És fontos is a teremtés, meg a „bevonzás”, természetesen, csak – az egyensúly kedvéért – kár lenne megfeledkezni a lebontásról, elengedésről.
Ahol energiákról és áramlásról beszélünk, ott a gátak (ha mégoly duzzasztóak is), nem segítő erők. Kevéssé egészséges mindig csak vonzani és teremteni, és soha el nem engedni. A harmónia akkor érkezik meg, amikor a belégzést ritmikusan követi a kilégzés.
Persze, hogy ez az időszak hihetetlen manifesztációs energiákat mozgósít. Nyilvánvaló, hogy vannak teremtőerővel gyengébben megtámogatott korszakok, és hogy most csodákat hívhatunk életre. De ennek alapvető feltétele, hogy legyen hely az új teremtményeknek.
Legyen hely az új kapcsolatoknak, új tárgyaknak, vagyonnak, egyebeknek.
Kép: tulpa.lapunk.hu
Igen, ez jelenti azt is, hogy egyes kapcsolataink véget érnek. Félreértés ne essék: attól, hogy elengedünk valakit, még szerethetjük őt továbbra is tisztán, feltételek nélkül. Az elengedéshez elég annak felismerése, hogy immár nem egy az utunk, nem tudunk egymásnak adni, esetleg hátráltatjuk egymás fejlődését. És ha ezt észrevesszük egynémely kapcsolatunkon, akkor itt az idő szépen, kedvesen elköszönni. Nem megváltoztatni, megfeszíteni, megítélni vagy megzsarolni a másikat, hanem szeretettel elengedni. Hogy mi is szabadok lehessük annak a minőségnek, amire vágyunk.
Szerelemnek, barátságnak, esetleg lélektestvéreknek, esetleg mindennek együtt.
Aztán így van ez az anyaggal is. Ne kössük magunkat rögökhöz, próbáljuk felszámolni a tárgyakhoz való ragaszkodásunkat. Minden ilyen kötelék holt súly, amely akadályozza szabad repülésünket.
Van, hogy a kedves emlékekből táplálkozhatunk. Van, hogy tárgyakra van szükségünk a biztonsághoz, a boldogsághoz. Aztán hirtelen elveszítjük ezeket a fontos tárgyakat (vagy közülük néhányat), és ráébredünk, hogy a világon semmi nem történt. Ugyanazok vagyunk, a tárgyak emlék-értékét pedig a szívünkben őrizzük, és onnan nem tudunk semmit elveszíteni.
Érezzük most át: nem a kapcsolatainkon és nem a tárgyainkon keresztül élünk. Az egész ennél sokkal egyszerűbb.
A mágus hatalma háromarcú. Amit teremtett, életben tudja tartani, és – ha eljön az ideje – le is tudja bontani. A pusztulás nem tragédia, hanem a Természet harmadik arca, a létezés elválaszthatatlan része. Most fogyatkozik a Hold, ráadásul az év egyik legnagyobb misztériuma előtt vagyunk. Annak a tapasztalására emlékezünk nemsokára, hogy az önként vállalt áldozat áldássá válik. (Nem, nem az aszottarcú mártíromság, vagy a kirakat-aszkétizmus. Hanem a tiszta, tudatos, örömteli áldozat.)
Érezzünk rá arra, hogy a lebontás, az elengedés nem halálosan fájdalmas. Érezzünk rá, és Siva örülni fog.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
