Szerdán négy bolygó, négy teremtő princípium is a Vízöntő jelében vándorol, ezért most megint a szabadságról töprengünk kicsikét.
Kép: alphacoders.com
A szabadságról, amely nem csak akkor élet-halál kérdése, amikor tetemes mennyiségű folyadék elfogyasztását követően az optimális sebesség/rázkódás arányt latolgatva rohanunk a kertvégi kis építmény felé, hanem gyakorlatilag sorsunk minden egyéb eseményekor is.
Elöljáróban csak annyit, hogy a szabadság spirituális értelemben nem tévesztendő össze a kapkodó felelőtlenséggel, ahogy pedig hétköznapi értelemben arról gyakran gondolkodni szeretünk.
A szabadság egyszerűen az emberi létezés alapvető feltétele, és elég gáz, hogy erre újra és újra emlékeztetnünk kell egymást. A szabadság – ahogy a hazugság – szintén kétoldalú érme. Van egyfelől az enyém szabadságom, amire háklis vagyok, és amit kincsként őrzök (lehetőleg nem elzárva hét lakat alá, mert akkor nem csináltam semmit). Másfelől ott a többiek szabadsága, amit – legalább a kölcsönösség udvariassága alapján – nincs jogom korlátozni. Nincs, egyáltalán semmi jogom nincs megmondani bárkinek, mit és hogyan csináljon, hogyan érezzen, hogyan élje az életét.
Aki a szabadság kétélű fegyverét kézbe veszi, számoljon azzal, hogy kötelékeinek levágása nem csupán őt teszi szabaddá, hanem a kötelek másik végén pislogó entitásokat is.
Bátrabbak kezdhetnek ennek örülni.
A megfontoltabbaknak háttérgondolat: akinek itt a helye, maradni fog. Lehet, hogy repül egy-egy kört, de maradni fog. Aki pedig végleg elrepül, azt eddig is csak a bilincsek súlyozták mozdulatlanra, ez az opció pedig szerintem inkább megalázó, mint dicsőséges.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
