Régi tanítás szerint (az eredetét nem ismerem, hozzám már Paksi Zoltánon keresztül érkezett) tapasztalásokat gyűjteni érkezünk a Földre. A tanulandókat a Sors belerejti élményeinkbe, mert a valódi tudást sosem könyvből kapjuk. (Ha könyvből lehetne bármit is tanulni, felesleges lenne egyáltalán fizikai testbe születni, az ember csak megtanulná a Világmindenség Bölcsességeinek Lexikonát és boldog mosollyal belegárgyulna az unalomba.)
Teremtő, Isten, Atya, a Mindenség (mindenki címkézze kedve szerint) először kellemes tapasztalatokkal operál. Azt gondolja, közel vagyunk még a Fényhez, kár túlmagyarázni az egyértelműt. Fensőbb Énünk bízik bennünk.
Aztán hátrahőkölteti a meglepetés látván, hogyan megyünk el szempillánkat sem rebbentve a kincses tarisznya mellett, amiben pedig minket várt az útravaló. Fontos, hogy értsük: azért érkezünk a Földre, hogy elfogyasszuk azokat a pogácsákat, melyeket mi sütöttünk magunknak erre az utazásra. Ha tehát a kellemes tapasztalásból nem ettük ki a sajtos pogit, a Sors kénytelen találékonnyá válni. Elkezd olyan tarisznyákat szőni, amelyeket már észreveszünk. Amelyek mellett nem megyünk el vakon. Amelyekből biztosan kiesszük a beltartalmat.
Ekkor történik, hogy egyre keményebb helyzetekben találjuk magunkat. Egyre hangosabb, egyre durvább, egyre agresszívabb körülöttünk a világ, mi pedig csak ülünk és pillogunk a kis sárga bolyhos sapkánkban és egyáltalán nem értjük, miért olyan undok mindenki, amikor nekünk egyetlen vágyunk virágról virágra libbenni.
Nna, kérem. Ez a sziklás terep. Mert minden egyes leckét megtanulhatnánk a virágszirmok simogatásából, ha figyelnénk. Ha eleve úgy élnénk életünket, hogy lessük-várjuk a tanulnivalót, és az első adandó alkalommal hajlandók lennénk átgondolni és megérteni, nem kellene szegény Végzetnek minduntalan letarolni minket mindenféle középkori inkvizíciós kínlódtatóval.
Szenvedésekre, fájdalmas csalódásokra, bántalmazós kurflikra azért van szükség, mert megemelkedett az ingerküszöbünk. Ezekre figyelünk oda.
Csodák történnek körülöttünk nap mint nap. A hétköznapokban. Valódi csodák. Függetlenül attól, meghalljuk-e őket. A kellemes élmények, a csodák és varázslatok nem tolakodó természetűek. Sőt, inkább azt mondanám: keresni kell őket. Nem kifejezetten rejtőzködnek, de az is bizonyos, hogy nem tolakodnak a slágerlisták élére. Azoknak mutatkoznak meg, akik nyitott szemmel járnak.
Eddig nem bonyolult igaz?
Miért kínozzuk mégis szünet nélkül, automata üzemmódban önmagunkat? Mert sodródni könnyebb. Mert mást vádolni egyszerűbb.
Mert sokszor kínos és égős felfedezni hasonló élményeink visszatérő mintáját. Olykor ultraciki lennénk önmagunk előtt, ha rá mernénk döbbenni a visszatérő dallamra.
Ezért aztán inkább elviseljük, hogy dobáljon az élet, hogy minden apró mosolyért ezer könnyel fizessünk, hogy áldozat legyünk. Mártír, aki csak azért él, hogy a környezetének legyen valami bioszövet, lábtörlőnek.
Hát fúj.
Amikor nekiindulunk a kirándulásnak, csak az biztos, hogy a hegy lábánál szöttyögünk, és valahogyan el akarunk jutni a csúcsig. A hegynek van napsütéses, lankás, ligetes oldala forrásokkal, gyümölcsfával és csodaszarvassal. És van meredek, sziklás, élesköves, árnyékos oldala is, ahonnan könnyű lezuhanni, és ahol egészen biztos összezúzzuk néhányszor magunkat, mire felérünk.
De felérünk, mindenhogyan. A Mindenségnek tök mindegy, hány liter víz folyik ki addig a hajunk alól és hányszor szakad le a körmünk mászás közben. Mint ahogy mindegy az is, mennyi ideig mászunk, hányszor pusztulunk el közben.
Azért van örömhír is. Legalább négy: (i) semmi sem kötelező, (ii) mindezt magunknak rakjuk össze, (iii) mi választjuk, melyik oldalon haladunk és (iv) mindig változtathatunk az útirányon.
Khm. Ehhez persze nem árt tudatában lenni annak, hogy úton vagyunk.
Pálcák a kézben, áldás az úton.