Oldal kiválasztása

A hétkezdet (a Vénusz és a Hold csillagképi környezete okán) a múlt üzeneteire irányítja figyelmünket. Ezen belül is elsősorban olyan emberek és/vagy helyzetek visszatérésével számolhatunk, akikkel/amelyekkel kapcsolatban rendezetlen tételeket tart számon a kozmikus emlékezet.

Nagyon fontos itt a fogalmi tisztázás. Érzelmeket nem úgy rendezünk, hogy megtagadjuk őket. Szerelem nem múlt még el a tudatküszöb alá préseléstől. A megélendő tapasztalat nem írható át, legfeljebb távolabb tolható az időben (ami különben úgyis csak itt, a földi síkon létezik). De ahol dolgunk van, ott dolgunk van. Talán most, talán később, talán életek múlva, de az élménygyűjtés nem megkerülhető.

Kép: alphacoders.com

Kép: alphacoders.com

A múlt árnyai időről időre visszatérnek (akár a maguk fizikai valóságában, akár felkavaró emlékképek formájában), és mementóként állnak fényesre ámított életünkben. Képesek arra, hogy puszta jelenlétükkel fájdalmassá tegyék még a lélegzést is. Ahol felbukkannak, ott egy (vagy több) pillanatra minden egyéb esetlegessé törpül. Az emlékekkel való szembenézés sokszor egész embert követel. Sokszor egy illat, egy ismerős hang ránk szakítja újra a múlt ízeit, illatait, terheit. A meg nem élt valódi vágyaknak van az a gonosz tulajdonsága, hogy csak az alkalomra várnak, amikor megbéníthatják szavainkat, egész jól rendezett létezésünket. Ezek a kikerülhetetlen, elhazudhatatlan pillanatok emlékeztetnek minket arra, miért vagyunk itt, mi a dolgunk: ami igazán számít.

Higgyétek el: a múlt kegyetlennek látszó ajándékai is azért érkeznek, hogy valamit tegyünk helyre, valamit vegyünk észre. Hogy aztán a megélés (vagy megértés) kincseivel a markunkban folytathassuk utunkat – immár szabadon.

Erre a szembenézésre is igaz, hogy jobb önként, saját ritmusban ugrani, mint a racionális lehetőségek peremén kapaszkodva, rettegő szívvel tudni, hogy lökni fognak.

Zuhanni is jobb azzal a tudattal, hogy bárhogy fordul, mindenképpen Isten tenyerére érkezünk.

Pálcák a kézben, áldás az úton.