Mivel a vasárnapot az ország egyik része úgyis jupiteri tevékenységeknek szenteli (ez még nem a szintek minősítése volt, pusztán ténymegállapítás), kicsit figyelünk mi is a magyarság hagyomány szerinti vezérlő planétájának mostani mocorgására. Annak jelzem, aki már unja: ma sem nagyon szakadunk le az igazság-témakörről.
Három aspektust vizsgálunk, az első kettő értelmezhető szűkebben párkapcsolati szinten, de tágabban is, egyéb kapcsolataink tükrében. Főleg akkor, ha szeretünk keseregni, milyen széthúzó a nemzet, mennyi a hazugság és milyen mocskos ez az egész, meg különben is az ilyenek és olyanok a hibásak, hogy itt tartunk.
Elsőnek: az igazmondásról
A hazugságok – fizikai tünetképző tulajdonságukon túl – emberközi kapcsolatainkban is időzített bombaként működnek. Bár agytornának állítólag überkirályság, hogy észben lehet tartani, kinek mikor mit mondtam, majd figyelni, hogy ellentmondásba ne keveredjek, vagy el ne szóljam magam, azért ez a minőség az eleganciától már fényévekre van (és ez most már ítélet is volt).
Nyugodtan elképzelhetjük ezt a magatartást úgy, hogy toljuk fel a sz@rt a padlásra, és nem csak villával, hanem tömörfenekű lapáttal is a hígjára tekintettel; csömöszöljük a helykihasználás végett, aztán orbitálisan meg vagyunk sértődve, amikor a bekészített rakomány a födémet átszakítva a nyakunkban landol. Mert ha még legalább figyelembe vennénk a padozat terhelhetőségét… de általános tapasztalatom (cáfoljatok és győzzetek meg az ellenkezőjéről, kérlek!), hogy aki elkezdte feldobálni a trágyalékot, az sosem ügyel a statikára.
A nagy karmikus visszahullások közül ezek a meglepetéseink a legviccesebbek (szubjektív ítélet!). Nagyon tudjuk magunkat becsületes honpolgárnak vallani, akinek vezérlő csillaga mindig az igazság és tisztesség. Aztán egyik kézzel csodálkozunk, miért vernek át, miért hazudik nekünk az ismert világ túlnyomó többsége, másik kézzel meg toljuk-nyomjuk az illatos leveket eregető csapóajtót felfelé, zuhanási iránnyal ellentétesen, amíg lehet.
Hát Maaaargiiit!!!!!
Másodiknak: a belső zsinórmértékről
Sokszor van úgy, hogy rálátunk ugyan egy-egy szituációra, észre is vesszük, hogy valahogy máshogyan jobb lenne, de nincs erőnk, nincs elég tüzünk a változtatáshoz.
Jó az ilyesmit a kisgyermekkorral elkezdeni (helyesebben: abba se hagyni): az ember csalhatatlan, tiszta igazságérzettel, belső zsinórmértékkel születik. Pontosan tudja, hogy pl. a mostani iskolarendszer úgy háztartási hulladék, ahogy van (még csak nem is szelektív, mert egy morzsája nincs, ami újrahasznosítható) (hopp! ítélet… megint), és tudjuk mi is, a „fölnőttek”, mégis megköveteljük szerencsétlen ifjonctól, hogy tanuljon akár meg csalni, hazudni, csak élje túl valahogy, csak ne bukjon meg.
Ha ez durva példa, akkor hagyjuk az iskolarendszert, és gondoljunk vissza a négyéves gyermekre, aki simán megmondta, hogy nem ad Máli néninek puszit, mert szúr a szakálla és büdös a ruhája. Aztán emlékezzünk, hogyan reagált erre a környezetünk, és hogyan hittük el mégis szép fokozatosan, hogy lehet, hogy szúr, de mindig van nála csoki, és az a csoki megér egy-két visszatartott lélegzetet.
Ez a világ jól van felépítve. Sosem a hatalmas önbecsapásokkal kezdi a piszkálást, mert annak egyből, nyíltan nemet mondanánk. Erre találták fel a szoktatás intézményét, ami – lássuk be – annyira működik, hogy végül nagyon kevesen teszünk különbséget a külső jogszolgáltatás és saját ragyogó fényű, örök zsinórmértékünk között. Sőt, tovább megyek: nagyon kevesen tudnak egyáltalán arról, hogy a Szeretet Igazsága velünk született és testünk halála után is velünk marad, és soha semmilyen hatalom nem képes bennünket örökre leválasztani róla.
Harmadiknak: Isten szerelméről
A spiritualitás egyik féltett, hét lakat alatt őrzött titka, hogy imádkozni nem csak szavakkal és gondolatokkal lehet. Imának számol az is, amikor szavakon és gondolatokon túl, két fizikai testbe zárt örökfényű szellem egymásba oldódik, és a gyönyör tűztiszta áhítatában újrateremti önmagából az Istent itt, a földi létezésben.