Oldal kiválasztása

Ezekben a napokban sokunkat elvisz a Sors a (tűrés)határokig. Vagy beléjük verjük a fejünket, vagy átrepülünk felettük, de mindenképpen találkozunk korlátainkkal, határainkkal. Esetleg azt érezzük, hogy visszafog bennünket az Élet, jó esetben azért, hogy aztán új lendülettel láthassunk tevékenykedésnek.

Ezen kívül az időről szerezhetünk értékes, gyakran felejthetetlen élményeket.

Kép: alphacoders.com

Kép: alphacoders.com

Egyik kedves vesszőlovam a türelem kérdése. Vékony jég ez is. Mert egyfelől az ember fia-lánya nem érti, mi a vackostekerencsért kellene bármire is várni, amikor az idő is illúzió, és úgyis minden lényegében egyszerre történik, illetve az idő lineáris mivolta csak ebben a dimenzióban értelmezhető, valamiféle szellemi közmegegyezés alapján. Erre a gondolatiságra fűzhető fel a „mostakarom-mostakarom” irányzat, melynek magam is lelkes követője vagyok.

Másfelől azonban azt el kell ismerni, hogy a várakozás sok esetben nemesít. Az idő segít, hogy méltóvá váljunk a vágyott minőségekhez. Hogy kiálljuk a népmesék három próbáját. Ha elfogadjuk, hogy a magyar népmesék egytől egyig beavató regék (én elfogadom), akkor meg kell látnunk azt is, hogy a csillagszemű juhász nem keveredik bizalmasabb ismeretségbe a királylány kebleivel addig, amíg be nem bizonyítja, hogy hetyke legény, tartalmas tarsollyal.

Mindezek mellett pedig ott az érem másik oldala. Az időnek az a beavatása, amikor helyzetfüggően képesek vagyunk eldönteni, mikor kell már megtennünk bizonyos lépéseket, és mikor érdemes (mikor kell, mikor ajánlott) várnunk még. Mikor jön el az ideje az elengedésnek, mikor a harcnak.

A Bibliában gyönyörűséges ritmikájú, a Kozmosz lélegzetének ritmusát idéző rész szól a dolgok rendelt idejéről.

Ezekben a napokban érdemes legalább néhány percet szentelnünk arra, hogy átgondoljuk (lehetőleg a lelkünkkel az agyunk helyett), mi az, aminek lejárt az ideje, és mi az, amit viszont nem halogathatunk tovább. Kozmikus értelemben egyáltalán semmi értelme nincs az alibizésnek. A „majd holnap”, vagy az „egyszer”, vagy a „talán jövőre” nemlétező fogalmak. Volt már róla szó és lesz is még: a létezésben semmi nem tud olyan keserves lenni, mint a halálos ágyon feldöbbenő elszalasztott lehetőségek.

Aki nem szívesen vinnyogna utolsó óráján, esetleg játsszon el a gondolattal, hogy itt az ideje megérkezni az Életbe, és visszakacsintani a Sorsnak. Nap végén nem azért veregetni elismerően saját vállunkat, mert ismét elmúlt 24 óra úgy, hogy nem mentünk az álmaink után, ellenálltunk az általunk összekészített Forgatókönyvnek, hanem felkötni a lenvászon testi ruhát és dologhoz látni. Merthogy – ha még mindig nem raktuk volna össze – ezért gyüttünk vót.

Morbid rekamié nélkül is észlelhetjük, hogy visszatekintve az életúton talán semmit nem mérnek olyan drágán, mint az elszalasztott pillanatokat. A Mindenségnek talán tök mindegy, hogy valamit ebben az életben élünk meg, vagy valamelyik következőben. De nekünk vajon ugyanúgy mindegy-e?

Pálcák a kézben, áldás az úton.