Mindannyian folyamatosan változunk. Ki lassabban, ki hirtelenül. Azonban nem mindig ilyen pöpecen támogatós az égi háttér ahhoz, hogy a vágyott változások megjelenjenek a fizikai világban is. Nem mindig van elég erőnk ahhoz, hogy ki is álljunk új(abb) önmagunkért.
Sokszor inkább a kényelmest választjuk: persze már mást kívánnánk, de minek kócolni a szőnyegrojtot, ha eddig jó volt, még valameddig maradjon.
Ezzel ellentétben mostanság nem csupán változunk, de a tetejébe úgy is érezzük: szét akarjuk és szét is tudjuk feszíteni korlátainkat. A szabadságvágy tetterővel, tenniakarással párosul. Ráadásul a gondolati energiák intenzitása most az egekben.
Itt az idő, hogy újragondoljuk kapcsolatainkat, és nem csupán családon belül, hanem úgy általában. Jó, ha meg tudjuk beszélni önmagunkkal, merre tartunk, miben változtunk. Mégpedig azért jó, mert ha magunknak megfogalmaztuk, jól fog jönni, amikor a minket legjobban szeretők/ismerők rákérdeznek a szikrázó levegő okára. Mert rá fognak kérdezni.
És akkor úgy lehetünk korrektek azokkal, akik mellett élünk és változunk, ha beszélünk arról, ami lelkünkben és elménkben zajlik.
Az intézményi felvételi eljárásokkal ellentétben itt nem léteznek rossz válaszok. Az is rendben van, ha azt mondjuk (őszintén), hogy zavarodottak vagyunk, és egyelőre csak azzal vagyunk tisztában, hogy változtatnunk kell, mert nem jó így, ahogy van. Ha még nem is mondhatunk konkrétumokat, de hajlandóak vagyunk beszélgetni ahelyett, hogy elzárkóznánk és úgy tennénk, mintha nem történt volna semmi (eltekintve attól, hogy beleültünk egy különösen szúrós kristálypiramisba), sokat teszünk a környezetünkért.
Úgy elegáns, ha megadjuk az esélyt azoknak, akik közel állnak hozzánk, vagy fontosak nekünk, hogy érezzék: valami történik bennünk/velünk. Mert nagyon valószínű, hogy ugyanakkor bennük/velük is történik az élet. Az egész háborút zsebre tehetjük, ha ügyelünk a lényeges részletekre.
Itt szeretném jelezni, hogy nem baj, ha január első napjaiban sok tea fogy, sok keksszel. Nem baj, ha sok gyertya olvad el, miközben beszélgetünk. Szívből ajánlom: tanuljuk meg szavakba önteni érzéseinket, vágyainkat. Arra a rövid időre, amíg nem találunk vissza a telepátia képességéhez, még mindig elég jó eszközök a szavaink, hogy tartsuk egymást. A beszélgetés segít tisztábban látni. Ha olykor nem értjük a másikat, vagy nem vagyunk biztosak benne, hogy jól értettük, akkor kérdezzünk vissza háromszor, négyszer, sokszor. Kérdezzünk, válaszoljunk, de mindenek felett: figyeljünk.
Társainkat a Mindenségtől kapjuk kölcsön, hogy tanuljunk tőlük és nemesedjünk általuk. Nem biztos, de talán túl kevésszer tekintünk a minket körülvevő emberekre úgy, mint drága kincsre. Pedig…
Pálcák a kézben, áldás az úton.
