Oldal kiválasztása

Kedden öt bolygó jár a Bak zodiákusi jelében, a Nyilas csillagai előtt, egy részük még a Tejúton, mások már túl az Istenek Útján. A magasabb világok üzenete tehát folyamatosan áramlik életünkbe.

Kép: alphacoders.com

Kép: alphacoders.com

Tegnap általánosságban került szó a cselekvésről, a magyarlelkű emberek lehetőségeiről és feladatairól. Amikor ilyesmiket írok, utána rendesen kapom a kérdéseket. Mert mindez nagyon szép és jó, mindannyian tudjuk (vagy tudni véljük), hogy igaz, de hogyan lehet átültetni a gyakorlatba? Hiszen nem mindenkinek adatott meg a szabad élet, sokan ültök íróasztalnál, nem mindenki él-hal a munkájáért, némelyetek egyenesen fogolynak érzi magát az iroda négy fala között (vagy a boltban, az óvodában, akárhol).

Annak, aki úgy érzi: még nincs a helyén, ugyanúgy megvan a lehetősége bármely cselekvésre, mint annak, aki álmai tündérmeséit éli.

Hogyan?

Sorolok néhány tippet.

El lehet kezdeni mosolyogni az emberekre. Ha nem megy egyből mindenkire, akkor ki lehet szúrni láthatóan szomorú és mogorva embereket, és ki lehet tűzni célul, hogy mosolyt csaljunk az arcukra. Lehet jutalmazni magunkat, ahogyan ez egyre rövidebb szintidő alatt sikerül.

Ha van olyan kollégánk (vagy családtagunk, vagy szomszédunk, vagy bárakárkink), aki bár ne lenne, érdemes megpróbálni, hogy lelkünk vetítőtermében látjuk őt boldognak, és beburkoljuk őt szeretetünk arany fényével. Igen, a sajátunkkal. Mert higgyétek el: nincs olyan agresszív tirpák gyökér ezen a Földön, akit ne tudnánk tiszta szívből szeretni és gondolkodás nélkül magunkhoz ölelni, ha megismernénk a történetét, ami elmeséli, hogyan érkezett oda, ahol most van; hogyan formálódott olyanná, amilyen most.

Személyesen ismerek olyan keserű, sérült, megtört embereket, akik annyi súlyt, annyi bánatot hordoznak, amennyinek a felébe is elpusztulna egy átlag magyar település teljes lakossága. És igen, van úgy, hogy ezek az emberek nem tudják, hogyan kellene letenni a bánatot, hogyan kellene segítséget kérni. Van úgy, hogy az emberek elfelejtik, hogyan kell törődni és szeretni, és képzeljétek: van olyan iskola, ahol a szeretés művészetét nem is tanítják, még szakkörön sem!

Sőt: olyan is van, hogy egész nemzedékek feledkeznek meg arról, hogy a szeretésnek egyáltalán létezik művészete.

Hallgass ide picit! Hatalmas érzés, amikor látod valakin, hogy eltökélten mogorva, nem és nem akar visszamosolyogni rád, de te nem hagyod magad, és nálánál is eltökéltebben vagy kedves (de őszintén, tiszta szívből ám!), és egyszer csak a jégpáncél megreped, és kivillan mögüle egy bátortalan mosolykezdemény, egy cinkos-vidám szikra az örökké szomorú szemekből. És igen, ez győzelem. A társak öröme, a sok-sok apró szikrácska aztán egyszer csak fénynyalábbá egyesül, és bevilágítja életünket.

Mondhatja erre bárki, hogy ilyen nincs a valóságban?

Hát miért ne mondhatná? Ez a bárki dolga. Mi azonban bármikor dönthetünk úgy, hogy nem bárkik leszünk, hanem valakik. Valakik, akik eltökélten gyújtogatják a gyertyákat, pattintgatják az örömszikrákat más emberek szemében, míg egyszer csak olyan világosság támad, hogy egyáltalán senki nem látja majd sem a jelent, sem a jövőt, sem a többi embert sötétnek.

Sokan mondják, hogy ez utópia, álmodozás. Erre hadd mondjak én is valamit. Egy olyan gondolatot, amit én is kedvenc Tanítómtól hallottam.

Minden, de MINDEN, ami most valóság, egykor álmodozásként létezett, valakinek a lelkében. Ha ezt megfordítjuk: minden, de MINDEN, amiről most álmodozni képesek vagyunk, valósággá válik, ha teszünk érte.

Első lépésnek megteszi egy „idegen” szembe lopott örömszikra. Aztán jöhetnek a merészebb álmok. Sorban. Vég nélkül. Mert eljött az csodák ideje, és úgy tűnik, hogy már itt is marad.

Pálcák a kézben, áldás az úton.