A természetben küszöbön a rügyfakadás (sőt, van, ahol már virágban a gyümölcsfák, virítanak a tavaszi virágok), mi mégis érezhetjük úgy, hogy lényünk egyik része magányra, befelé fordulásra vágyik. Ez most teljesen rendjén van, hiszen nagyon sok princípium vett fel olyan helyzetet, ami inkább az elmélyedést, a befelé figyelést segíti.
Meghatározó tapasztalásaink mostanában döntően érzelmi jellegűek, és visszafelé is működik a játék: érzelmi szinten operálva, az érzelmeink által tanulva tudjuk legjobban formálni környezetünket.
Zárójeles megjegyzés: a környezetünket minden esetben úgy formáljuk, ahogy és amennyire magunkat formáljuk.
Újító ötleteinket a spiritualitás teheti kézzelfoghatóvá. Mit jelent ez a gyakorlatban? Például azt, hogy álmunkban megkapott ötletünk megvalósításához angyali sugallat mutatja meg a hogyant. Vagy megérezhetjük a megfelelő pillanatot (a ritmust, az időt), amikor helye van a változtatásnak, a korlátok átlépésének.
Ezért (is) nagyon izgalmas a mostani időszak: a határok mindenfelé tágításért feszülnek, a gondolati struktúrák esedeznek az újrarendezésért. A legjobb az egészben, hogy ezek a folyamatok mindenképp lezajlanak. A mi választásunk ismét az aktív részvétel és a passzív elszenvedés közt billeg.
Fő dolog, hogy legyünk elég bátrak ahhoz, hogy kiálljunk álmaink mellett. Ha valamiről érezzük (de tudjátok: azzal a belső, megingathatatlan bizonyossággal, a stabil magabiztossággal, ami megáll akár százhektárnyi birka ellenvéleményével szemben is), hogy igaz, tiszta és felemelő, akkor ne dobjuk el, ne tagadjuk meg azért, hogy képmutató, aszott és hiteltelen konvencióknak megfeleljünk.
Akkor, Kedvesek, nincs miért várni. Ha a belső hang szólít, érdemes megtenni azt a bizonyos lépést.
Minden lépés művészet. Minden tapasztalás művészet. Minden, önmagunk mélyére tett lépés kibont környezetünkben egy virágot. Minél kevesebb életünkben a profán cselekedet, minél több az ihletett cselekvés, annál kevesebb lesz a bolygón összességében a sötétség és a zagy.
Csoportos, külső megváltásban reménykedni szerintem időpazarlás. A megváltás egyéni, a megváltó pedig a mindannyiunk lelkében élő Isten-szikra, aki emlékszik, vezet, sugall, és olykor káromkodik, ha nem figyelünk rá. De soha nem hagy cserben, mert ő és mi: egyek vagyunk. Ezért aztán újra: emlékszik, vezet, sugall… és minél jobban figyelünk rá, annál kevesebbszer vágja földhöz a sapkáját.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
