Örökké a gondolat teremtő erejéről beszélünk. De sokszor megfeledkezünk arról, hogy ez a megfogalmazás így nem egészen pontos. Mert a gondolat hideg, illékony természete önmagában kevés lenne a megvalósuláshoz. A logosz hűvöse az érzelmek tüzében ég valósággá. Az igaz, tiszta érzelmek hevülete ad testet az álmoknak, formát az ideának. A lélek ereje megkerülhetetlen elv a materializáció folyamatában. És itt beleütköztünk egy újabb ellentmondásba, hiszen a lélek önmagában nem tűz, hanem víz. Kell még a szenvedély, jobban mondva a szer-elem lángja ahhoz, hogy felforrósodjon.
Ezért van, hogy igaz dolgok csak szerelemből születnek. Amit olthatatlan, sosem múló szerelemmel végzünk, az a mi küldetésünk, vállalt hivatásunk erre a földi életre. Abban nem csalódunk, abból ki nem ábrándulunk, ellenben általa valódi fényt hozhatunk embertestvéreink életébe is. Ha igazán vágyunk arra, hogy segítsük játszótársainkat, a többi embert, annak legjobb módja, ha azt tesszük, amire születtünk, ami boldoggá tesz bennünket.
Azért különösen fontos szilárd bizonyosságot szerezni feladatunkról, valódi hivatásunk természetéről, mert mostanság földrengéses időket élünk. Változik a külső világ és változik a belső valóság. Ezekben a változékony időkben csupán azokra az értékekre támaszkodhatunk szilárd, fix pontként, amelyeket magunk tűztünk oda, amelyek biztos helyzetéről már meggyőződtünk. Boldog ember, akinek az életét két-három ilyen szilárd pont támasztja. Ha apróságok meg is billennek, ha az élet kisebb-nagyobb területei fejük tetejére állnak is, ezek a pontok kapaszkodót jelentenek. Olyan biztos pontokat, amelyekhez képest megmozdulhat egész univerzumunk, de amelyekbe kapaszkodván nem sodor magával bennünket a változás vihara.
A mostani idők arról mesélnek, hogy vitorla is, horgony is bennünk, saját lelkünkben van. És hogy emberhez méltó feladvány felismerni: mikor melyiket kell használnunk.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
