fbpx

Blog

Egyedüllét? Magány? Jó.

Sokan meséltetek arról, hogy egyedül töltitek az ünnepet. Sokan panaszoltátok, hogy magányosak lesztek Szenteste, a társaság ellenére. Sokan néztek az egyedüllétre rettegéssel a szívetekben.

Sokan vannak olyanok is, akik ilyenkor döntik el, hogy pontot tesznek az éppen aktuális életük végére.

Nem vagyok az ünnepi öngyilkosság ellen, mert nézetem szerint mindenki azt csinál az életével, amihez kedvet érez, de megkísérlek új értelmezési lehetőségeket felvillantani, melyek tükrében talán máshogy pukkan a pezsgő. Kicsivel lejjebb még egy csodálatos dalt is segítségül idézek.

131226_Magany_2

Fontos, hogy érezzétek: az egyedüllét nem feltétlenül magány. Egyedül lenni annyi, mint lehetőséget kapni arra, hogy felfedezzük: megvan bennünk minden, amire boldogságunkhoz szükségünk van. Hogy nem egy másik emberhez képest vagyunk valamilyenek, érzelmi állapotunk nem mások hangulatának és tevékenységének függvénye.
Az egyedüllét esély, hogy közelebbi ismeretséget kössünk valódi önmagunkkal, és az így szerzett új élmények birtokában tisztábban lássuk, merre van az előre, mire vágyunk igazán, merre vezet elhivatottságunk. Aki egyedül van (és nem tömi be szemét-fülét-orrát-száját műanyag vackokkal, színes-szagos pótcselekvésekkel), ráébredhet önmaga csodálatosságára.

Ilyenkor szoktátok megkérdezni, nem önző-e ez a gondolkodás. Erre azt szoktam válaszolni: tudtok-e mondani bármit, amivel jobban használunk környezetünknek annál, hogy tisztába jövünk önmagunkkal? Hogyan segítünk inkább: ha depressziós, elégedetlen, kételyekkel teli romhalmaz vagyunk, önnön mocsarunkban fuldokló, rettegő ösztönlények, vagy ellenkezőleg? Ha kinyílik a világ, ha rá merünk csodálkozni tehetségünkre, boldoggá tesszük önmagunkat úgy és annyira, hogy környezetünk is boldogságot, kiegyensúlyozottságot, Fény-ajándékokat kaphasson tőlünk?

Adni csak abból tudunk, ami nekünk is van. Hiába látok egy síró kisgyermeket, ha nincs egy darab szamócám, nem fogok tudni adni Neki. Csak akkor tudok epret adni, ha előbb én is ültetek, szedek, vagy bárhogy szerzek. Hogy legyen. És minél több van, annál többet tudok adni.

Megsúgok egy titkot: a dolog nem csak szamócával működik. Hanem szeretettel, törődéssel, szellemi és lelki útravalóval, kovászos uborkával ugyanúgy.

Sokszor volt már szó arról (ezek szerint nem elégszer), hogy a mástól kapott boldogságot el is tudja venni tőlünk a világ (más, bárki, akárki).
Csupán az önmagunkban fellelt, minden külső körülménytől független egyensúly és harmónia tudja azt a trükköt, hogy szilárdan tart minket érzelmi viharok, kapcsolati krízisek, mattrészeg Mikulások között is.

Amikor megtaláltuk/megalkottuk magunkban ezt a belső tartást (amit nevezhetünk harmóniának, egyensúlynak, lelki békének vagy akár Boldizsárnak), azután állunk készen arra, hogy ehhez a minőséghez méltó társa(ka)t vonjunk életünkbe.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy válaszoljak minden Kedves Kérdezőnek, aki arról faggat, hogy mikor találja meg a Szerelem/Igazi/Férj/Tintanyúl/Stb. Nos… skiccelt ideám sincs. Nem is az én dolgom. Az ide vonatkozó titok ajándékba karácsonyra: amíg nem válunk méltóvá, éretté és fogadókésszé álmaink kapcsolatára (vagy álmaink bármijére, ha már itt tartunk), akkor elgázolhat bennünket a Nagykörúton személyes, fizikai valóságában, villogó neonreklámba öltözve, akkor sem fogjuk észrevenni, hanem duzzogva leporoljuk magunkról és továbbsietünk.

Az egyedüllét csodálatos és pótolhatatlan ajándéka, hogy időt és teret hagy nekünk önmagunk megismerésére és nemesítésére.

Rutinos önpusztítók indulhatnak társas magányból. Ebben az esetben azzal nehezítjük a saját dolgunkat, hogy nem teremtünk tiszta helyzetet, hanem mosolygunk akkor is, amikor üvöltve törni-zúzni lenne inkább kedvünk. (Isten hozott, Gyomorfekély és Ritmuszavar!)

Aki felismerte már, hogy nehezített pályán versenyzik, legalább felteszi néha a kérdést magának, hogy mi a túrót keres ott, ahol van?
Nagyon szeretem Katona Klári Legyen ünnep! című számát, mert pazarul lerajzolja ezt a szituációt. Amellett, hogy fantasztikus a dal a maga nemében, mindig eszembe jut, hogy éppen akkor kellene a legnagyobbat kiáltani, amikor állnak körben a gyermekek (az ő tökéletes szenzoraikkal), továbbá milyen csodálatos lenne felismerni, hogy ha az a szabály, hogy „ki melletted áll, annak fogd kezét”, akkor olyan szomszédot keresek, akinek szívesen helyezem kezébe a kezem, mert nincs annyi elvesztegetendő életidőm, hogy a „mit fog szólni a világ?!” vezérelve miatt átmenjek torkosborzba.

Érdemes végiggondolni legalább egyszer, hogy milyen durva pofon a citált dalnak az a sora: „nem szabad együtt lennünk, mert azt el nem tűrné más…”

Pardon?

Dolgom nekem azzal foglalkozni, mit gondol „más” arról, miképpen élem az életem?!

Figyeljetek ide: nem csupán a személyi összeállítást lehet összekeverni. Szabad ám kilépni a körből és otthagyni az egészet, a társadalmilag elfogadott hazugságokba meg roppanjon bele, aki sósperec!

Az egyedüllét, Kedvesek, az egyik legjobb tanítómester. Rávilágít a fontossági sorrendre. Az egyedüllét bársony, kellemes meleg, édes. Az egyedüllét függőágy és barlangfürdő. Ihlet, inspiráció, illatos rét. Ha nem feltétlenül muszáj, kár fagyos, kőkemény magánnyá változtatni.