Közhelyszerűen igaz, hogy a karácsony a csodák ideje. Az idei ünnep sok szempontból máshogy telik nálunk, mint eddig. A „régi” otthonunkhoz még sok szállal kapcsolódunk, a hivatásunk is és a családunk egy része is a fővároshoz köt. Ezért tehát a negyedik adventi héten nyakunkba vesszük a két kutyát, az ünnepi csomagjainkat és útnak indulunk.
Útközben valahol majd vásárolunk fenyőfát is, annyira kicsit, amekkorát bármelyik autónkban tudunk hurcolni. Mint ahogy idén kempingkoszorút készítettünk (a kempingkoszorú azt tudja, amit a kempingszék: az adventi időszakban bármikor tetszőlegesen szétszedhető és éppen ott, ahol vagyunk, újra összerakható és a gyertyákat is el lehet pakolni és újra kitenni).
Szenteste reggelén valamikor fát díszítünk, aztán megebédelünk, játszunk, beszélgetünk. Majd 25-én kora reggel indulunk vissza Vasba, ahol ismét feldíszítjük a fánkat.
Így vagyunk mostanában: otthonról megyünk haza.
Miközben pedig lehetetlen helyzeteket oldunk meg vicces kreativitással és sztoikus nyugalommal szemléljük, hogyan húzza át a Létezés újra és újra szépen a jól feldíszített terveinket, figyelünk és tanulunk.
A naptári év vége szépséges sorsbéli összecsengésekkel ajándékozott meg. Összemosolyogtunk, összependültünk rokonlelkekkel, a Lélekfalka tagjaival.
Miközben hozzákészülődünk az elmélyült, befelétekintős számvetéshez, élénk figyelemmel kísérünk egy nagyszerű vállalkozást. Valahol az Őrségben emberek kis csoportja épp egy templomot készül építeni. Egy templomot, amit Makovecz Imre álmodott anyagba és még röviddel a halála előtt elkészítette a terveket, és – mintegy testamentumként – örökül hagyta, hogy ennek az építménynek az Őrség szakrális terében kell állnia, gerendából felépítve azért, hogy szellemi síkról Földre álmodott lényegiségével bábáskodja a térség szellemi felemelkedését.
Hogy segítse azokat, akik önmagukban keresik a Szellem Világosságát, és akik elég bátrak ahhoz, hogy mélyre merülve végül magasba szárnyaljanak. Nem lesz benne fizetett papság, nem lesz, aki dogmákat csikarjon az emberek fejébe. Lesznek viszont ősi szimbólumok, a Lélek emlékezésének lehetősége, anyagba álmodott Bölcsesség.
Képzeljétek: sok viszontagság után, miután egy megnyertnek hitt pályázat végül mégis elbukott, a kudarcot erővé formálva megszületett a tiszta szándék és az odaszánt elhatározás: ez a templom meg fog épülni. Ha nem a földi hatalmak segítségével, akkor azoknak az embereknek a szándékával és a nemfizikai sík lényeinek segítségével, akik ezt az ügyet személyes sorsukkal összefonódottnak élik.
Ilyen emberek vagyunk mi is.
Az évnek ebben a szakában – hagyomány szerint – figyelmetekbe ajánlok egy kezdeményezést, ahol jó helye van a szeretet erejének, a pénzbeli támogatásnak. Ebben az esztendőben a Filantroposz Egyesület Makovecz-kápolnája a szívügyem. Mi is ide fogjuk tenni az egész éven át valami fontosra elkülönített összeget. Nézzetek utána, kérlek, és ha rádobban a szívetek, találkozzunk ebben a szándékban.
Kegyelmi állapotban vagyunk: a gyakorlati munkát felvállalta valaki más. Nekünk lehetőségünk van arra, hogy a fotelben ülve, a meleg szobák kényelméből segítsük a templom anyagba születését. Hogy tegyünk valamit, amivel gyermekeink, unokáink és az ő unokáik útját segítjük. Az anyagi világ sűrűjében, a Szellem által vezetve. Ez pedig határtalanul izgalmas.
Ahova a tárgyiasult szándék megnyilvánulásait (vagyis a pénzbeli támogatást) tudjátok irányítani:
Filantroposz Egyesület
59500784- 16543797
Ebben az évben is szépen köszönöm, ha jöttök velünk ebben.
A Lucától Vízkeresztig tartó szent időben csodák történnek. Figyeljétek meg a meglepetéseket, a „véletlen” találkozásokat, a beszédes álmokat. Szenteljetek időt magatoknak: hogy meg tudjátok élni a varázslatokat teljes lélekkel, éber jelenléttel. Hogy az élet ne csak elrohanjon mellettetek, hanem annak teljességében érezzétek az ízeket, illatokat, érintéseket, és az összes sziporkázó gyönyörűséget, ami csak megmutatja magát Luca és Vízkereszt között, és utána is, minden áldott napon.
Emlékezzetek az egyik legszebb népmesei (mégis többemeletes) mantrára: „le is út, fel is út”.
Az elképzelhető legszebb ünnepeket, utána pedig folytonos derűt kívánunk nektek:
(a megjelenés sorrendjében)
Anikó, Emese, Péter
