Blog

Kinek a sikere és hol van?

Sokszor kérdezitek tőlem, sikeres vagyok-e, mennyire vagyok sikeres, mik jelentik sikerélményeimet és hasonlókat. Egy ideje rágom ezeket a kérdéseket és most érzem érettnek az időt a válaszolásra. Alant szubjektív, sajátélményes leszűrések következnek.

Kép: The Gypsy Nomads (Business Success)

Többen tudjátok rólam, hogy első okleveles életberepülésem közgazdászként történt. Ennek a területnek számos szépsége van. Egyrészt vannak a valóságot leíró modellek, melyeknek van egy közös vonása: a boha életbe se’ valósulnak pont úgy meg, ahogy kitalálójuk kitalálta őket. Mindig optimális piacra, végtelen erőforrásra, végtelen számú munkaerőre, korlátlan piaci keresletre meg ilyesmikre vannak szabva. Ezért aztán ezek a modellek implicit módon beteljesülhetetlenek, azonban szemléltetésre és a folyamatok vizsgálatára kiválóak.

Aztán ott van az a szépség is, hogy a közgazdaságtan világában a legtöbb dolog pontosan és könnyen mérhető. Tehát ha a szokványos közgazdasági modellben jelenek meg piaci szereplőként, a sikerességemnek feltétlenül vannak objektív mérőszámai, úgy mint árbevétel, nyereség, cégérték, költséghányad és hasonlók. Ha 5 Ft hasznom van egy terméken, és egyik évben eladok belőle egymilliót, a következő évben – a többi változót érintetlenül hagyva – kétmilliót, akkor a második időszakban egyértelműen sikeresebb voltam, mint az elsőben.

No most a lélek világában ilyesféle mérőszámok nincsenek. Merthogy ez egy egészen más „piac”, nagyon sok különleges, modellborogató szabálytalansággal. Írok rögtön egy példát.

Ha szokványos kereskedelmi tranzakciókat vizsgálok, tehát eladok egy ceruzát, akkor azzal egyértelműen megtörténik (egyszerre, ugyanabban az időben), hogy a vevőm megveszi a ceruzát. Ez a dolog annyira egyértelmű, hogy nem is beszélünk róla. A sikeremet maga a tranzakció mutatja. Ha a vevő megveszi a ceruzáját, majd nem használja, az a közgazdasági mérőszámaimat (és a sikerességemnek a mutatóit) nem érinti.

Amikor viszont valaki a lélekkísérést választja szerelmetes hivatásául, ez az egész összekeveredik.

Mert egyfelől szolgáltatok, ez igaz. Összeszedtem egy készség- és tudáshalmazt, melyet a klienseim (szóhasználat szándékosan hűvös és tárgyilagos) rendelkezésére bocsátok adott díjazás mellett. A sikerességemet mutathatná akár a tevékenységem által generált árbevétel is, azonban ez több sebből sántít – elég csak a különböző kereskedelmi csatornákon hatalmas (pénzügyi) sikerrel futó ezoterikus műsorokat tekintetbe venni, amelyektől még most is könnybe tud lábadni a harmadik szemem, pedig már számtalanszor eldöntöttem, hogy „nem az én cirkuszom, nem az én majmaim” (fordítás egy angol közmondásból).

Mérhetném a sikerességemet a hatásomra megtörténő változás mértékében, de ez meg már nem sántít, hanem tökéletesen mozgásképtelen. Mert amíg a ceruzás példában a vevőnek nincs túl árnyalt felelőssége a tranzakció tekintetében, a lélek földjein a két piaci szereplő (a vendég és én) szorosan összekapcsolódva mozog egy (sokszor többlépcsős) folyamaton keresztül. És ezzel elérkeztünk a gondolatmenet kulcsához. Mert a lelki közgazdaságtanban úgy néz ki a matek, hogy ha a tranzakció 100%, akkor az én részem pontosan 50%, a vendégé is pontosan 50%. Az én 100%-om a kettőnk útjának 50%-a, és ha én 150%-on teljesítek, akkor sem tudok átmenni a társam térfelére, az akkor is csak a kettőnk munkáját tekintve 50%-ra lesz elég. Mert a fonal másik vége a játszótársam kezében van, és én helyette nem tudok és nem is akarhatok élni, dönteni, változni, gyógyulni, erőre kapni, stb.

Van tehát a piaci tranzakciónak egy jelentős tartománya (nevezetesen a vendég térfele, az ő „50%-a”), amire nincs ráhatásom. Másképpen szólva: kívül esik a kompetencia-körömön.

Hogyan válaszolhatok tehát arra a kérdésre, hogy mikor vagyok sikeres és mit jelent nekem a siker?

Azt találtam ki, hogy alkotok egy olyan rendszert, amelyben csak azt vizsgálom, ami rajtam múlik, az én kompetencia-körömön belülre esik.

Ilyen a tőlem telhető teljes és maradéktalan figyelem. A zavar(ha)ta(t)lan összpontosítás.

Kép: pinterest.com

Ilyen az odaszánás, mellyel az együttlétünk idejére minden és mindenki mást kizárok, és erre az időre tudásom, megérzéseim és tapasztalataim legjavát bocsátom rendelkezésre.

Ilyen a folyamatos belső munka, melyben például finomítom az érzékelésemet azért, hogy a saját szemellenzőm árnyékát ne vetítsem a vendég élethelyzetére.

Ilyen a szüntelen tanulás, ha úgy tetszik: információ- és módszerhalmozás, hogy minél többelemű legyen a szerszámkészlet, amivel a lélekgubancok szereléséhez látunk (mi ketten: a vendég és én).

Azonban amit a vendég nem tesz meg, vagy elmulaszt, az bőven kívül esik a kompetenciám körén. Ha például a kedvező változás azért marad el, mert a vendég kiugrik a folyamatból, vagy a közösen megbeszéltek ellenében cselekszik, attól én még érezhetem magam sikeresnek (mindaddig, amíg a fent soroltak mindegyikét biztosítottam).

Töredelmesen bevallom, hogy sokáig tartott nekem, mire felfogtam, hogy senki helyett nem lehetek határozott, senki helyett nem változtathatok, senkivel változást (gyógyulást) elérni nem tudok a saját akarata ellenében. Hogy nem tudok (és nem is érdemes) kettő helyett küzdeni. Mert ez a vásár pláne kettőn áll. Sok időbe telt, mire megtanultam nem kudarcként megélni, ha egy vendég kiugrott a közös folyamatból. Ha elfogyott a lendület, ha megszegte a saját magának adott szavát. Mert velem is történt ilyen egyéniben is, csoportban is.

Ma, ha megkérdezitek, sikeres vagyok-e, villanásnyi idő alatt, csillogó szemmel rá tudom mondani az igent. Mert ha elvállalok egy vendéget (vagy egy előadást, vagy bármit), azt a vállalást csak úgy és akkor teszem, amennyiben képes vagyok könnyedén és örömmel adni mindazt, amit fent felsoroltam. A teljes jelenlétet, tudásom legjavát, figyelmet, meg a többit. Ha úgy érzem, hogy ezek valamelyike hibádzik, akkor nemet mondok. Az én oldalam tehát rendben van, megteszem a tőlem telhető legtöbbet, ezért tehát biztonsággal mondhatom, hogy sikeres vagyok.

Ha valami miatt ezek az értékek (amelyeket fontosnak érzek) sérülnek, akkor addig nem nyúlok ember(lélek)hez, ameddig a rend helyre nem áll. Erre is volt példa.

És ezek mellett vannak olyan örömeim, amelyek nem minősítenek sem engem, sem a munkám (minőségét) nem minősítik, azonban énekel a lelkem, ha rájuk gondolok. Mert ezek szólnak arról, amikor (én ugyanúgy adok mindent, ahogy mindig, és) a vendég kezébe kapja saját élete varázspálcáját és varázsol. Amikor kijön a pánikzavarból, eléri a célt (amire a szíve vágyott), újra és újra meghaladja önmagát, újra és újra kibányászik (nem ritkán a saját tíz körmével ás elő és a könnyeivel mos tisztára) gyémántokat: ez nekem öröm. Öröm látni, hogy istenarcú emberek, tökéletes fénylények visszanyerik a magabiztosságukat, hitüket önmagukban, és változnak, változtatnak belül, aminek hatására változik az életük.

De ez távolról sem az én sikerem. Ha sikerről van szó ilyenkor, akkor ez egyedül az övék. A tiétek. Amire jogosan vagytok büszkék.

Az én sikerem az, hogy megtaláltam a szerelmet – a hivatás területén is. Hogy minden alkalommal úgy vagyok jelen veletek (egyéniben, csoportban, előadáson, a Klubban és máshol) ahogy az én belső zsinórmértékem szerint méltó. A többi (a változás mértéke, a visszatérő életöröm, a megtalált erők és méltóság) nekem nem siker. Hanem öröm.

A kérdésre válaszolva tehát: igen, sikeres vagyok a hivatásomban. De a siker paraméterei belül találhatók a lelkemben. A tevékenységem során a külvilágban megmutatkozó hatás pedig számomra nem siker, hanem lelkesítő öröm, valaki más számára pedig talán büszkeség, önlegyőzés, önbizalom… de ezt majd már tudja az, akire tartozik.

Értitek, ugye?

Pálcák a kézben, áldás az úton.