Bizony. Ma a homoszexualitás körül sétálunk. Mert a téma (akárcsak a politikában) jelen van spirituális körökben is. És azért is, mert nap nap után kérdeztek erről. Ezért most legjobb tudásom és érzelmeim alapján, de kizárólag saját belső világom tükrében keletkező visszfényben mutatom meg Nektek, mit érzek és mit gondolok az egynemű kapcsolatokról és az őket övező felhajtásról.
Van egy rövid és egy hosszú verzióm.
A rövid:
Itt is igaz, ami az élet valamennyi területén: mindenki jobban tenné, ha a saját portája előtt sepergetne. A szexualitás mindenkinek magánügy. Véleményem szerint akkor tartozik ránk egy másik ember szexuális irányultsága és preferenciái, ha közvetlenül érintettek vagyunk. Egyébként nem.
Továbbá óva intek mindenkit az ítélkezéstől. Kedveseim, a „ne ítélj!” nem azért súlyos gondolat, mert most olyan divatos hangoztatni, hanem mert nekünk segít önmagunkra találni, harmonikusabbá válni.
Még ha teljes egészében át is látnánk, hogy egy életterv miért olyan, amilyen… még ha tudnánk is, milyen tapasztalati szükségszerűségek vezettek oda, hogy valaki saját neméhez (is) vonzódik… még ha mi magasabb szinten állnánk is, mint meleg társaink (igen? valóban?)… honnan vesszük a bátorságot, hogy ítéletet mondjunk? Miért érezzük úgy, hogy jogunk és okunk van bármilyen vonatkozásban ítélkezni?
A hosszú:
Nem tudom, „A” spiritualitás mit gondol a homoszexualitásról. Léteznek egyházak (nem is kicsik), akik szerint üldözendő jelenség, minden képviselőjét ki kellene irtani. Ennek civilizált (?) formája, hogy tiltsuk ki az egyházból a félresikerült egyedeket (sic!), amivel lényegében egy füst alatt erkölcsileg likvidáljuk is őket.
Vannak, akik nem csinálnak ügyet belőle, mások visszavezetnék a „megtévedt bárányokat” a „normális” útra, megint mások gyógyítanák „szegényeket”, vagy elegánsan félrenézve egyáltalán semmiféle megoldást nem kínálnak filozófiai rendszerükön belül. És sorolhatnám. De nem fogom.
Az előzőekből következik, hogy nem tudok arra válaszolni, mit gondol erről a témáról „A” spiritualitás. A felmerült kérdésekre az én saját hitem (ha úgy tetszik: vallásom) szemszögéből tudok csak válaszolni, arra a tudásra támaszkodva, amit emberi élete(i)m útján és a misztikus tanítások ösvényein járva összegyűjtöttem, és azt az érzelmi iránymutatást segítségül idézve, mely számomra a tiszta forrást jelenti.
Ezek után, ha érdekel, amit mondandó vagyok, tartsatok velem. Mesélek.
A homoszexuális kapcsolat kétségkívül nem termékeny (itt most csak a gyermeknemzésre gondolok, mert természetesen szellemi, érzelmi és egyéb anyagi téren nagyon termékeny lehet). Az Isten képmására alkotott ember (amint felhagyott az androgün létezéssel és elkezdett az anyagban játszadozni) férfivá és asszonnyá vált, és csak a szexualitás mágikus aktusában képes teremteni (új életet létrehozni), amikor egy időre felidézi önmagában, milyen volt egy testben, teljes lényként létezni. Férfi és asszony, ohne Cicó. A homoszexuális kapcsolatok másról szólnak.
Ha szabad, itt és most eltekintek azoktól a felesleges kanyaroktól, hogy ha mindenki „olyan” lenne, kihalna az emberi faj (olyan nagy baj lenne ez?), és hogy a gyerekek a „rossz példát” látva majd nem tudják, hogyan kell vonzódni az ellenkező nemhez (jaj!), és az ebbe a halmazba tartozó gondolati kisüléseket úgy egy kalap alatt figyelmen kívül hagyom.
Emberiség (ember-is-ég) mindaddig lesz, ameddig fizikai testben élni vágyó szellemek lesznek, tehát mindig lesz annyi heteroszexuális pár és teremtő aktus, amennyi a kalandkereső lelkek testbe hívásához szükséges. Ezen kár agyalni.
Van viszont néhány téma, amin megérné kicsit elrágódni, mert ahogy felgöngyöljük a válaszokat, olyan ütemben ébredünk rá arra, hogy milyen belső démont vetítünk rá egy külső jelenségre. És ha megneveztük a démont, onnan kezdve… stb., lásd a korábban erről írtakat.
Első kérdés: miért fáj nekünk, ha egy másik ember vele azonos neműt választ társául? Kevesebb leszek én, kevesebb lesz az én heteroszexuális kapcsolatom attól, ha a (lakó)környezetemben más párok is élnek? Amíg a szerelem az otthon falain belül marad (mert mondjuk szerintem nem tartozik senkire falakon kívül, de már ez is személyes vélemény), addig nem tök mindegy, hogy ki mit csinál az erre állandó jelleggel vagy ideiglenesen kinevezett helyiségekben és eszközökkel – feltéve, hogy mindkét (mindahány) résztvevő kölcsönös (vagy általános) megelégedésére szolgál a tevékenység?
Mimet befolyásolja a tudat, ha homoszexuális kapcsolatról hallok? Az önértékelésemet? Az önbecsülésemet? Sértve érzem a családhoz való jogomat mint keresztyén (zsidó, mohamedán, stb.)? Félek, hogy ha már „ők is” házasodhatnak, elfogy a jegygyűrű a boltokból és nekem nem marad? Vagy hiánycikk lesz a kék harisnyatartó? Esetleg nőként mérges leszek, mert egészséges férfiak vonódnak ki a célpiacomról mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva? (Ugyanakkor elfelejtek örülni a leszbikusoknak, akik ezzel egy időben a konkurenciámat csökkentik?) Agresszió ébred bennem? Miért? Mitől félek? Mi ebben a jelenségben a veszélyes? Mit nem ismerek, ami annyira riaszt, hogy kérdezni sem merek?
Második kérdés: Nem csak ebben a témakörben általános, hogy cuppogva nyalogatjuk mind a tíz ujjunkat, amikor megjelenik a láthatáron valami szaftos pletyka, valami agyTicTac, amin jó sokáig lehet lefetyelni. De a homoszexualitás vörös posztója csaknem mindenkiből előugrasztja a vérbírót. Helyből és nekifutásból indulnak ad hoc versenyek: ki tud többet és nagyobbat ítélni egységnyi idő alatt. Figyeljétek meg: ahol megjelenik egy hír, azt azonnal mindenki minősíti. És hogy ne lógjunk ki a csoportból (hogy megnyerjük vagy megtartsuk a többiek figyelmét és elismerését) mindig mindent túllicitálunk, fölésopánkodunk.
Vajon azért tesszük ezt, mert otthon minden klappol, és ha esti sétára indulunk a hatalmas családi tökéletességből, ítéletünkre váró élethelyzetek százai dobják magukat esdeklőn lábaink elé, hogy ugyan mondanánk meg a frankót mi, a Tiszta Tudás Örök Fénye? Spirituális szempontból ez óriási öngól egyébként: amikor ítéletet mondunk, önmagunkról beszélünk. És Drága Isten, milyen kevesekben tudatosodik ez…
Mesélek egy történetet egy meleg fiúról. A történet fantázia-szülemény, bármilyen hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve.
A fiú egész életében nőként érzett, nőként élt, a párja is egy olyan férfi volt, aki korábban kizárólag a nőkhöz vonzódott. Borzasztóan zavarta a lelke köré épült férfitest, nem tudta elfogadni helyzetét, nem vállalta fel önmagát. Ez a feszítő rossz érzés vezette az önismeret, a spiritualitás útjára. Viszonylag hosszú idő után derült ki, hogy ő eredetileg (a halál és az új élet közötti „tervezési” szakaszban) női életet rakott össze magának. Csak becsúszott egy apró malőr: édesanya minden idegszálával, minden erőszakos akaratcsápjával fiúörököst akart adni a férjének. Az anyaméhben ezért a fogantatás előtt lepecsételt életterv maradt, a kicsi test éterhullámokból szőtt érzékeny test-mintája pedig engedett a nyomásnak és megváltozott. A leány-fiú megélte szerelmeit, sorsszerű találkozásait, végigjárta életútját, csak éppen némileg fordítva.
Vagy nézzük azt a fiút (szintén teremtő képzeletem gyermekét), aki egy korábbi életben befolyásos, hatalmi pozícióban lévő egyházi férfiként tűzzel-vassal üldözte, irtotta a homoszexualitást. Volt ám olyan kor (nem is olyan régen), amikor halál járt azért, ha valakiről bebizonyosodott, hogy saját neméhez vonzódik. De bölcs a Sors, és halál után, élet előtt bölcsek vagyunk mi is: ezt az életet olyan tapasztalásnak kellett követnie, amelyben ez a lélek átéli a tükör másik oldalát. Saját bőrén érzi az üldöztetést, melyeknek korábban ő volt az eredője. A kör ezzel zárult be, a lélek így tapasztalta a két ellentétes pólust.
Az elfogadás leckéi: önmagunk, szeretteink, barátaink, szerelmeink…
Van olyan is, aki a homoszexualitást választja eszközéül annak, hogy megélje saját valódi vágyait és felvállalja önmagát környezete, de először saját maga előtt. A szokványostól eltérő élethelyzetek sokszor tanítanak minket feltétlen szeretetre és elfogadásra.
És ez csak pár citált példa, mert ezeken túl ahány sors, annyi indok, annyi magyarázat. Ezért végtelen ostobaság (bár ezzel én is ítélek, ami nem előnyös rám nézve) véleményt mondani, ítélni vagy kárhoztatni másik embert, másik sorsot, másik életutat. Mert – tetszik vagy nem – minden emberben kivétel nélkül ugyanaz az Isten-szikra ragyog, ami bennünk. Pontosan ugyanaz.
Sokaknál (férfiaknál, hölgyeknél egyaránt) hangsúlyos vonulat az eredeti ösztönök, múltból hozott késztetések erőszakos elfojtása. Ezek ugyanolyan kiválóan működnek ebben az értelemben is, mint bármely bejáratott, mezei elfojtásnál vagy tagadásnál. Hatásuk is ugyanaz, feloldásuk sem más.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bármely (pár)kapcsolatot érdemes úgy vizsgálni, mint két ember, két lélek kapcsolatát. Ha szerelemről beszélünk (akár két férfi, akár két nő, akár férfi és nő közötti szerelem légyen az), a lényeg, hogy két lélek hogyan fordul egymás felé, két lélek milyen színesen, milyen érzelemgazdagon, milyen minőségben éli meg érzelmeit. És ha ők ketten (vagy többen) szeretetben léteznek és boldoggá teszik egymást, akkor senkinek a világon nincs oka és nincs joga pálcát törni felettük (egyébként sincs, de ez már egy másik mese).
És végül: a családmodell. Köznapi értelemben azt mondanám, hogy egy gyermeknek mérföldekkel fontosabb az érzelmi biztonság, mint a szüleinek nemek szerinti megoszlása. Nyilván a szülők intelligenciájától függ, hogy a gyermeket szabadnak nevelik és engedik saját útját járni. Tapasztalatom nincs, de úgy képzelem, hogy ha valaki megjárta a poklot saját életében, akkor mindent meg fog tenni, hogy gyermekét ettől megóvja, és hisztisen fog arra ügyelni, hogy a gyermek saját jogon megtalálja a teljességet és boldogságot – bárhol legyen az.
Továbbá: a segítők (látó, asztrológus, asztrozófus, kineziológus, stb.) számos alkalommal találkoznak a homoszexualitás eseteivel. Ilyenkor szerintem nem jó megoldás, ha a hozzánk fordulót megpróbáljuk „visszavezetni” a „normális” útra, mert korántsem biztos, hogy ezzel valóban használnánk. Nem az a feladatunk, hogy egy másik csodálatos létezőt saját értékrendünk szerint formáljunk, hanem hogy segítsünk Neki megtalálni saját útját, ahol egyedi sorsa szerint lehet boldog és teljes. A segítő feladata, hogy megvilágítsa a hozzá forduló számára, hogy valódi vágyai azért vannak ott, hogy megélje őket; hogy ő csodálatos Isten-gyermek így ahogy van, és hogy a világon semmi sem fontosabb a szeretetnél.
Minden más csak részletkérdés. Segíteni kell helyre tenni, kibogozni, feltérképezni, feltárni… segíteni kell mindenkit, aki hozzánk fordul, hogy kibontsa kincsekkel teli tarisznyáját, amit erre az életre hozott, szórja szét fényét a világban, nemesedjen tapasztalatai által.
Figyeljetek rám! Halálunk után szívünket helyezik az isteni igazság mérlegére. Egyik serpenyőben félelmeink, másik serpenyőben szeretetünk. Nincs eredményt befolyásoló harmadik serpenyő a szexuális irányultságnak.
Pálcák a kézben, áldás az úton.
