fbpx

Blog

Sugártánc

Hanyatt fekszem a fűben. A nyárdélelőtt lustán bandukol a kertek alatt, mellettem rozmaring, fölöttem ragyogó, felhőtlen égbolt. Olvasnék, de a szavak valahogyan megrekednek a pillám alatt, nem olvadnak inspiráló lélekhuzattá. Csend van. Valahol autó indul, rigó fütyül. Békességes, ölelő csend van mégis belül, bennem. Szemem önállósítja magát, elsiklik a Szaturnusz-regényről, ki a Végtelenbe. Apró csillagok táncát figyelem a kék háttér előtt. Gyermek vagyok megint, fájó gyönyörűséggel rezdülök rá, hogy itt vagyok, élek, minden rendben van… és hogy a tökéletességet építő táncoló ragyogás megállíthatatlan, megfoghatatlan, marasztalhatatlan.

Közelebb incselkednek az apró csillagok. Ha rájuk nézek, eltűnnek. Körülöttem ugrál a Fény, eléri a bőrömet is. Talán én is ilyen ugráló sugárból vagyok összefonva. Talán én is szétoszlanék, ha valaki most rám nézne. Apró csillagok táncolják körül a fákat, ragyogásba öltözik minden. A fénykoboldok bebújnak a hajam alá. Nyári délelőttök viháncos, kedves csillagai… Feloldódnék, elvitetném magam velük. Szinte fáj a ragyogás, mégis nyitva a szemem. A hibátlan, tökéletes kék tükörben nézem táncoló sugarakból font életem.

Test fekszik a rozmaring és énközöttem. Fiatal férfi teste. Erős, gyors, szépséges. Huncut fénytündérek másznak a fülébe, táncolnak végig az orrán, de birizgálásuk észrevétlen marad: a férfi a fűben nagyon olvas. Nekem is jó lenne így elmerülni, mert szédít a tér, amire rányílt éber félelomba nyűgözött szemem.

Világosan érzem, hogy nem a testem vagyok. Apró hangya túrázik a lábszáramon. Nem én érzem: furcsa elkülönültségemben tudomásul veszem, hogy a testem érzékeli a rovart, tőlem távol, mégis körülöttem. Kívül kerültem megnyugtató belső tájaimból.

A mellettem fekvő élő szobor feje felém fordul. Valamijével megérezte a nézésemet. Tekintete előszikrázik az álruha mögül. Pajkos láng ficcen a kettőnk közti téren át. Nevet a tükrön túlról, tudja, hogy lelepleződött. Szeme mögött, valahol a sötét mélységben nézem a tündértánc folytatását. Benne is táncol Isten, anélkül, hogy észrevenné. Micsoda lenyűgöző találékonyság magunkba bújni, istenszikraként embert játszani…

Két végtelen, örökfényű szellem vagyunk, akik bújócskát játszunk két homoktestben. De mint a huncut kölykök: nem álljuk meg, hogy ki ne kandikáljunk az ablakon. Szemünk sugara, a nyitva felejtett lélekkapu leplez le minket egymás előtt.

Szeretem a porruhát. Segít, hogy az ölelés testetlen fogalmának illata és íze legyen. Különben hova bújna el az ölelés? A karunkban van? Hol születik? Fejem tökéletesen passzol vállgödrébe. De akkor mi az ölelés? A fejem és a válla együtt? Óvó áramkör zárul körém. Nem porból. Testtelen Fényből. A szeme mélyén lakó Fényből, amitől a szikragyermekek kacagnak és táncolnak.

Felváltva nézem az égbolton fickándozó csillagszikrákat, és Őt. Megkönnyesíti a szemem az áradó-dagadó, mindent betöltő érzelem.

Vágyom boldoggá tenni, és nem… nem akarom megláncolni. Tiszta szívvel örülök minden együtt töltött percnek, de nem aláznám meg magunkat azzal, hogy magamhoz akarjam kötni. Cseppfolyósan hálás vagyok, ha együtt vagyunk, de nem akarom bebiztosítani, nem ejtem csapdába. Addig lesz velem, míg boldogsága itt tartja. Ne is legyen egyetlen perccel tovább.

 

Gondolataimba racionalitás szűrődik, felhő gurul az ég kékjén. Nem valószínű, hogy logikai úton megmagyarázhatnám, ami összefűz bennünket. Jobb híján azt mondom: szeretem. Nem azért, mert valamilyen, vagy éppen nem valamilyen. Nem is azért, ahogy velem viselkedik, vagy ahogy nem. Őt szeretem, boldogságát kívánom oktalanul, indítékok nélkül. A pajkos, kacsintós tündértáncot akarom látni a szeme mélyén, lelke mögött. Azon a helyen, ahova az ember nem mindenkit enged be, és a szerencsés keveseket is csak nagy ünnepkor, cipő nélkül.

Varázsol a júliusi délelőtt. Fiatalít, anyám ölébe hajtja a fejem, gyermekhangomon kérdez: „miért apu lett az apukám?” Pillanat alatt érek anyává, térdemre kunkorodó kislányfürtöt érint tűnődő ujjam, mikor időtlen lelkemből magamnak felelek: „Nem lehetne más.”

A sok rebbenő nyárdélelőtt átszűrte az alakját cserélődő porruhákból, felkeltette bennem a várást. A tekintetemben táncoló tündérszikrák egyedül az ő szemébe ugorhatnak át a kilobbanás veszélye nélkül. Velem egylényegű lélekfény ragyog két zöldzsalus ablakából. Hát ezért.

 logo

És hogy lélektársam-e, másik fele vagyok-e… nem teljesen lényegtelen, amíg az örök ragyogás Benne játszik, de bennem kacag?