fbpx

Blog

Virulens fénybogyók

Mostanában sokszor írjuk, hogy a világ változik. Pedig ez nincs így. A világ egyáltalán nem csinál ilyesmit. Az emberek változnak.

A múltkoriban végeztem egy kis fejszámolást. Ha csak az általam (meglehetősen szubjektív és mégannyira szigorú ítélettel) hitelesnek címkézett spirituális tanítók tanítványi körét nézzük, akkor is számottevő mennyiségű emberrel kell számolnunk. Ehhez jönnek még a számomra ugyan nem teljesen hiteles, de azért a „nem rossz” jelzőt kiérdemlő spirituális előadók, akiknek gondolataiban még mindig található egy-két tiszta szikra (a „tiszta” címke ismét csak tőlem, lásd fent).
És arra jutunk, hogy ma Magyarországon már egészen biztosan a népesség jelentős része megfertőződött a Fény gondolataival.

Egyelőre úgy képzelem ezt, mint valami lappangó vírust. Észrevétlenül, felfedezetlenül él a gazdatestben. A gazdatest végzi a mindennapi rutint, és nincs tudatában, hogy megfertőződött. Esetleg folytatja a tanulást, esetleg bizonyos dogok meg is érintik a lelkét, ezzel újabb és újabb dózist juttatva a szervezetébe. Aztán történik valami, amikor a vírus aktiválódik. És onnan kezdve a gazdatest nem tudja végezni a napi rutint. Nem tudja, mert rájön, hogy amit tesz, konfliktusban áll az elveivel, a meggyőződésével, és mindazzal a sok gondolattal, amit útkeresése közben a szívébe fogadott.

Egyszer megáll a kéz a mozdulat közepén, az elme kiüresedik, és a gazdaszervezet reflektorfényben látja önmagát, és a látszat-valóság ellentmondásait.

Vegyünk például egy olyan közalkalmazottat, aki azért diplomázott, hogy meglegyen a papír, aztán azért vállalt állást a „köz”-ben, mert úgy minden szempontból kényelmesnek tűnt. Elvégzett egy csomó belső tanfolyamot, és most azt dolgozza, hogy igyekszik minél magasabb bírságokat kiszabni. Igyekszik rájönni a szabályszegésekre, és hatalma segítségével siet őket megtorolni.

Először talán azért tette, mert egyetértett a szabályozással. Vagy talán bele sem gondolt, egyszerűen végezte a munkáját. Akár hosszú hónapokon, éveken át. Aztán valahogy elkeveredett egy ezoterikus előadásra, mondjuk P. Mesterhez. Tette ezt azért, mert minden áldott nap üresnek érezte magát, mikor kiblokkolt az irodaház ajtaján. Meggyőződés és szeretet nélkül végzett napi rutin: biztos recept a lélek tetszhalálához. Ugyanakkor mesés lehetőség, mert ezekben a helyzetekben könnyű ráébredni, hogy nem ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk.

Előző példánknál maradva: hivatalnokunk találkozik azzal a gondolattal, hogy minden emberben Isten fénye lakik, és hogy „a világon semmi sem fontosabb a szeretetnél”. És talán hosszú ideig fel sem tűnik a konfliktus ezek között a kedves gondolatok és a napi rutin között. Tagadásaink, hárításaink és elfojtásaink sokszor képtelenül hatékonyan tudnak működni.

Aztán történik valami (a vírusokat bármi aktiválhatja, fura kis szerzetek ezek). Tudjátok, az a bizonyos levegőbenmegállós pillanat. Amikor ráébred alanyunk, hogy ő azzal foglalkozik, hogy a többi emberről eleve azt feltételezi, hogy lop, csal és hazudik. Hogy olyan rendszert próbál hatalmánál fogva életben tartani, amiről maga is jól tudja, hogy életképtelen és betarthatatlan. Jól tudja. És ez baj. Mert csak idő kérdése, hogy egyik fonalat ne tudja tovább tartani. Vagy a spiritualitást, vagy a napi rutint. Mert ahol megjelenik a fény, ott nem tud sötétség lenni. Ha nagyon akarjuk, akkor sem.

Ilyenkor érkezik egy kisebb (?) értékválság, amikor legszívesebben elutaznánk Keletre, vagy kivennénk egy pár hét szabadságot az életből. És mennyire nagyon jól tennénk, ha engednénk ennek a késtetésnek!

Kép: alphacoders.com

Kép: alphacoders.com

Talán naivitás, de úgy érzem (talán mert a környezetemben láttam erre példát), hogy a lélek ösvényére tévedt ember eljuthat arra a szintre, amikor képtelen tovább ápolgatni ezeket a hiábavaló tevékenységeket, ezeket a társadalmi maszkokat. És akkor az ember elindul keresni az álmait.

Vagy talán még nem indul el. Talán csak rájön, hogy a munkáját lehet úgy is végezni, hogy szeretettel fordul az emberek felé. És valódi segítő szándékkal.

A kutya pedig itt van elhantolva. Mert MINDEN szervezetet emberek alkotnak. És sosem a szervezet, hanem mindig az ember végzi a feladatokat, hozza meg a döntéseket. És közelinek érzem az időt (újra mondom: talán naivan), amikor a hivatali gépezetben is, a formális érintkezés területein is az embert nézzük egymásban, nem az ellenséget.

Meggyőződésem, hogy az emberek túlnyomó többségének nem okoz örömet a másik ember szívatása. Éppen ezért egy bizonyos pont után ez a rendszer szükségképpen önmagába omlik. Vagy azért, mert nem lesz már ember, aki ezeket a pozíciókat betöltse, vagy pedig azért, mert aki ott lesz, nem lesz hajlandó ezen a módon dolgozni. Mert a magyar találékony, és talán éppen mostanában kezdi visszanöveszteni azt a szervét, amely az összetartásért felelős.

Összetartás nem úgy, ahogy a szakszervezeti szolidaritás működik, hanem úgy, ahogy a Szeretet papjai tanítják eónok óta.

A magyar népmese úgy fogalmazza meg a karma törvényét, hogy „jótett helyébe jót várj”. Mi még ezeken a meséken nőttünk fel, tehát ugyanerre képesnek kell lennünk nekünk is: hogy a mi gyermekeink ismét ezekkel a beavató történetekkel a sejtjeikben létezzenek. Ahol a jó szüli a jót, a Kígyókirály pedig nem a bűn fejedelme. Ha pedig ez a fénymagocska aktiválódik, akkor…

Nem. Nem írom le. Kérlek, gondoljátok végig, mi történik akkor, amikor a szeretet-fertőzött emberek nem hibáztatni, kiszúrni és keresztbe tenni akarnak, hanem felismerik a másik szemében ugyanazt a Fényt, ami bennük is ragyog.

Ha sikerült elképzelni ezt, akkor tudjátok, mi az egyetlen dolog, amitől a mostani hatalom (nem csak itt, hanem bárhol a civilizált világban) igazán retteg.

Azt számolgattam, hogy tulajdonképpen egyetlen apró felismerés elég a boldogsághoz. Lássuk csak… egyetlen apró felismerés szorozva egyre több és több Isten-gyermekkel, az annyi, mint…

Na, ugye!

Pálcák a kézben, áldás az úton.