fbpx

Blog

2020.01.20.: Radikális kegyelem

Sokat töprengek a mostani bolygótáncokon (hiszen ez a dolgom, vagy mi a szösz). Sokan sokféleképp leírtuk, hogy radikális változás, szintemelkedés, transzformáció. Közben nem beszélünk arról, amikor a munkánk gyümölcse maga a transzformáció. Amikor az irgalom és a kegyelem berobban a sorsunkba, csak úgy magától. (Lásd még: Reményik Sándor Kegyelem című versét.)

A kegyelem és az irgalom valahogy úgy él a köztudatban, hogy az valamiféle lagymatag, puhány működése Istennek (vagy az univerzumnak). Inkább esetleges (véletlen), mint tervezett; ráhatása az esendő, küszködő emberi lénynek nincsen. Pedig valamiképpen hatalomhoz is kapcsolódik, hiszen a kegyelmet általában fentről lefelé adják. A nagyobb hatalommal rendelkező gyakorolja a kisebb hatalommal bíró felé. A kegyelem ritkán jön ingyen, azért könyörögni, megalázkodni, szűkölni szükséges.

Aki kegye(lme)t gyakorol, annak hatalmában áll (vissza)élni erőfölényével, de valamilyen szeszély (vagy tudatos megfontolás) okán ettől mégis eláll.

Ez az általános értelmezése a kegyelemnek és irgalomnak számomra nagyon csikorgós, továbbá összeférhetetlen az általam érzett-bízott Isten minőségével.

Mi van akkor, ha a kegyelem nem is külső kategória? Mi van akkor, ha nem Isten adja, vagy egy nálunknál hatalmasabb erő?

Mi történik akkor, ha saját emberségem lényegének felismerése automatikusan kiváltja ezt a kegyelmi állapotot?

Sokfelől hallottam sok olyan történetet (nekem is van jó néhány), amikor de facto minden tehető megtevődött, amikor a csinálás kosarát a végsőkig kimerítettük, az alján lévő morzsákat is összekapartuk. Amikor már lehetetlen többet tenni, küzdeni, akarni. Amikor eljutunk a feladás (fel-adás, másképpen: felbízás) szakadékának pereméhez és beledobjuk magunkat a mélységbe.

A csoda, ami akkor történik, na számomra az a kegyelem.

Ahogyan saját szubjektív valóságomban a megbocsátás sem aktív (hanem teljesen passzív kategória, történés), egy folyamat eredménye és szükségszerű (automatikus) következménye, akként a kegyelem is az.

Legtöbbször – a Kozmosszal harmóniában – mi magunk adjuk magunknak, vagy az addigi tetteink következményeként történik meg velünk.

És hogy miért pont most jutott ez eszembe? Mert a kegyelem része a transzformációnak. A kegyelem mai divatos nevén a go with the flow, a nevezetes áramlásban lenni.

A kegyelem a törekvés, a tiszta szívű szándék és akarat, a bizalom végső következménye. Amikor megtörténik velünk a sorsunk, mégpedig annak tiszta, eredeti, gyengéd, boldog és könnyed verziója. A kegyelem el- és feloldoz, fel- és megszabadít, megáld, felemel.

Ez a jelenség számomra az a felismerés, hogy az Isten felé vezető útnak csak kb. a felét kell megtennem magányosan, saját erőből. Mert ha tiszta szívvel járom azt az utat, akkor Isten lesz olyan belevaló, hogy elém jöjjön fele útig. És kell-e mondanom, hogy a találkozási pontról visszatekintve legtöbbször átíródnak a megtett út eseményei? Az aktív cselekvés és a visszatekintő felismerés, ami radikálisan új megvilágításba helyezi az egész addigi kottát… ez az a fajta kegyelem, ami a mostani bolygótánccal analóg.

Választani persze mindig a vándor választ. Szabadságában áll leülni és sopánkodni. Ebben a világban, ahol végtelen az idő és végtelen a tér, a Sors sosem siet.

És még valami. Az időt nagyon nehéz „elvesztegetni”. Merthogy semennyi sincs belőle és végtelen sok van. Csupán nézőpont kérdése. Az élet művészete: felismerni, milyen és mekkora halmazon kell vizsgálódnunk a lehető legteljesebb boldogság megéléséhez, feladatok (remények, álmok, eredmények, teljesítmény, stb.) értékeléséhez.

A Plútó-Szaturnusz és a hozzájuk közeledő Jupiter gyakorlati oktatást tart az odab@szós kegyelem minőségéről. Élvezni érvényes.

Pálcák a kézben, áldás az úton.