fbpx

Blog

Mese a hat almáról

A Nap pénteken áll pontosan szemben a Plútóval. Az előzőekben pedzegettük már ezt az állást, de még mindig nincs vége. A két égitest bármely kapcsolódása kimeríthetetlen témaforrás.

Most a „rálátás mélységeinkre” oldalt vesézzük. (A vese a Vénuszhoz tartozik, aki szintén érintett másodlagosan ebben a táncban, ami azért jó, mert felhívja a figyelmet a női energiák radikális megújításának időszerűségére és égető szükségességére.)

Amikor életünkben (vagy ha már itt tartunk: testünkben) valami nem harmonikusan működik, gyaníthatjuk, hogy zavar van. Az ember normális állapota ugyanis a harmónia. A galibát majdnem mindig olyan lelki-szellemi folyamat okozza, amelyet nem tisztítottunk meg tudatunk fürdőjében. Az okok olykor egészen nevetségesnek tűnnek. Lehet, hogy egy kiemelten fogékony pillanatunkban (mondjuk amikor nagyon megijedtünk, vagy felindultak voltunk) úgy bevésődött egy egyébként ártalmatlan program, hogy egy élet is kevés felgöngyölíteni. Vagy egy számunkra hiteles és zsigerileg tisztelt autoritás mondott valamit, amitől nem tudunk később szabadulni. Vagy megjelent bennünk egy vágy, amire a külvilág azt mondta, hogy undorító és piszkos. A lehetőségek variációja végtelen.

A lényeg, hogy van a tudatküszöb alatt (általában jó mélyen) egy (de inkább több) olyan góc, amely belülről (alulról) gyengít bennünket, és – ami még sokkal bosszantóbb ennél – viszi az energiánkat.

Kép: alphacoders.com

Kép: alphacoders.com

Képzeljük ezt úgy, mintha lenne egy labirintus-szerű, mély pincénk, ahol fogva tartanánk egy hatalmas, erős szörnyeteget. A szörnyeteg homoki siklóként született, de az idők során mi magunk növesztettük-formáltuk akként, hogy félelmeinket, önpusztító meggyőződéseinket, destruktív gondolatainkat adtuk neki eledelül. Ezért aztán hatalmas lett és erős. Ki akar törni a pincéből, hogy elemésszen minket. Mi pedig ezt nehéz láncokkal, vastag padozattal és rengeteg bilinccsel, zárt ajtóval igyekszünk megakadályozni.

Csakhogy a láncok, a bilincs és az újabb réteg falazat mind-mind a mi erőkészletünket fogyasztja. Hatalmas erőkkel küzdünk saját magunk ellen. Hiábavalónak azért nem nevezném ezt a tevékenységet, mert általa megmutatkozik, milyen tehetségesen tudunk démonokat nevelni.

Mindannyian érezzük legbelül, hogy ezt a küzdelmet így nem nyerhetjük meg. Ha csak ebben az irányban próbálkozunk, a világ összes lánca sem lesz elég, a szörnyeteg előbb-utóbb kiszabadul és pusztítást hoz – ez a dolga.

Ha azonban ráébredünk, hogy belső világunkat ugyanúgy mi uralhatjuk, mint tudatos életünket (hja, kérem, eddig is el kell jutni), akkor világossá válik az is, hogy a szörny a pincében ugyanúgy hozzánk tartozik, mint a pillangók a kertben. Mindannyian le tudjuk győzni rémalakjainkat. Ehhez az kell, hogy lemerészkedjünk a pincébe. Továbbá kell még a kétely nélküli bizonyosság: hatalmunk van bármely és minden lény és tünemény fölött, akit ott találunk. Induljunk el saját mélységeink felé, ismerjük meg sötét, titkos oldalunkat is, mert az is mi vagyunk. Sőt: az vagyunk igazán. A tudatosított képességeink és vágyaink aztán nem dobálnak többé, hanem hűségesen szolgálnak. Láncon tartott szörnyeink azok, akik elszívják erőnket, nem a gonosz és kegyetlen külvilág, ami nincs is.

Tudjátok, mi következik ezután?

Hát az, hogy a szörny szemébe nézünk, és rájövünk, hogy csak a mi félelmeink tették naggyá. Hogy valójában egy guminyúltól féltünk. Talán még szeretettel magunkhoz is tudjuk ölelni. A láncok pedig egytől egyig feleslegessé válnak. És ez azért jó, mert a fenevadak féken tartásához használt eszközök mind a mi szellemi energiánkat jelentik. Amikor egy szörnyről kiderül, hogy vattakenguru, többé nem kell lekötözve tartani. Vagyis egy hosszú tehervagonnyi szellemi erőnk felszabadul, amit oda csoportosítunk át, ahova szeretnénk.

Ezért jó az önismereti munka. Mert magas tudatszinten nincs sem szűkösség, sem társtalanság.

Vegyétek észre: amikor a kis királyfi legyőzi a sárkányokat, akkor kapja meg a hatalmát (a fele királyságot) és a társát (a kis királylányt, vagy a kígyókirály leányát). A hat alma nem egyéb, mint a tudatosság.

A mostani időszakban tehát ahhoz is elég erőnk és bátorságunk van, hogy felismerjük és nevén nevezzük az erőinket visszafogó szörnyedékeket.

Persze nem tudjuk sosem előre, hogy a mi teremtményeink is ártalmatlanok-e igazából. Ha a királyfi tudná, hogy a sárkányölés ujjgyakorlat, nem lenne értéke a jutalomnak. Mert kell, hogy valami izgalom is legyen a mesében.

Pálcák a kézben, áldás az úton.