Delacroix: A Szabadság vezeti a népet
A Vízöntő Mars miatt most egy gondolat erejéig megint visszakanyarodnék a harcokhoz (de ez a gondolat nem bánt engemet). Amikor a szabadság és a küzdelem ideája találkozik, általában pökjük is ki a „szabadságharc” összetételt. Jó is az, amikor a szabadság érdekében lángol a lelkünk, és harcolunk boldog-boldogtalannal a sáncokon, munkahelyen, családban, óvodában és közfürdőkben. A Szabadság vezeti a népet, hí a Haza, alul a víznek árja és ilyenek.
De vajon nem tévedés ez az egész?
Azt szokták mondani a mágia nagy öregjei, hogy a külvilág (a körülményekkel egyetemben) teljes egészében a belső érzelmi-gondolati valóságunk vetített illúziója. Vagyis: a szabadságharc a hagyományos értelemben árnyékbox.
Egyáltalán nem lebecsülve az ősök érdemeit (sőt: a kellő tisztelettel adózva a hősiesség előtt) talán ideje lenne megfontolni, hogy a valódi harcos befelé küzd. Soha nem a környezettel és a körülményekkel, hanem saját gyengeségeivel, lehúzó szokásaival, kellemetlen tulajdonságaival.
Talán otrombán földtől elrugaszkodott gondolat, hogy a szabadságharc sem kifelé van akkor, hanem befelé?
És ha igen: vajon nem igaz, hogy aki a földtől elrugaszkodik, az – ha csak pillanatra is, de – repül?
Pálcák a kézben, áldás az úton.
