fbpx
Oldal kiválasztása

Eszméletlen helyen lakom mostanság. Fertályórás sétával zöldellő réten lehetek, ahol rendesen van patak, kiserdő, természetvédelmi terület, vadvirágok. Hetven méterrel arrébb tanya lovakkal, juhokkal. Tényleg van minden, ami kell.

A mai volt az első olyan valódi tavaszi nap. Dolgoznom kellett volna (dolgoztam is, később), de délelőtt inkább az ezerízű Tavasz szirénhangjának engedtem. Futócipőt húztam (már nem a téli verziót) és uccu neki, irány a Szabadság.

Régebben szerettem zenét hallgatni futáshoz. Felpörgetett, lelkesített, tempót adott, vigyort rajzolt az arcomra. Azért kellett, mert a belvárosban, atlétikai pályakört futni redvásan unalmas szórakozás. Mostanság is mindig megkérdezem magamtól, akarom-e a zenéket, ám a válaszom mindig határozottan nemleges. Határozottan nem a zenék hibája. Talán a korral jár, de most máshogy csinálom ezt már. Hallgatom a lépéseim ritmusát, tudatosan igazítom ehhez a légzésem. A monoton ritmus kivirágoztatja bennem a meditatív, termékeny semmiregondolást. Mivel réten/erdőn futok, nem kell komolyan félnem attól, hogy elcsap egy autó. Maximum a lovasgazda csaphatna el traktorral, de neki huncut szeme van és sűrű, hosszú bajsza, az ilyen emberek nem szoktak engem bántani akarni.

A meditatív semmiregondolás hátterét az óráról órára színkavalkádba robbanó Kikelet adja. Rajongom ezt az időszakot. Minden az életről, szerelemről, vágyról mesél. A levegőben sűrűn kacag az életöröm, még a méhecskék izgatott zümmögésén is muszáj nevetni, amikor elhaladok a virágzó vadmeggy mellett.

Az egyik kedvenc részem a lovas tanya a legelésző táltosokkal. Tegnap futtomban épp láttam a szemem sarkából, hogy féltető alá vezetik az egyik szürkét, de nem figyeltem igazán, mert a hatalmas sötét pejt próbáltam megfejteni, hogy most akkor haverolunk, vagy sunyít rám, vagy mi a tök van. Vágtatott mellettem egy darabon, rengett a föld a lábai nyomán, a testem átvette ezt a vibrációt és minden sejtemben éreztem az Életet. Szóval tegnap nem figyeltem.

No de ma!

Ráfordultam a tanya melletti földútra, és mit látok: ugri kiscsikó szökdécsel az anyja (a tegnapi szürke) körül. Tegnap született. Nincs egy napja. Őrült mókás jelenség, ahogy táncol a szúnyoglábain. A farkát úgy pörgeti, ahogyan a zebrás filmeken szokás. Biztos előző életében zebra volt és átszűrődött ez az inkarnációs légköri zavar ide, a mai rétre, ahova megszületett.

Ahogy megláttam, le kellett állnom, mert elgyengült az egész testem. És pár pillanattal később hallottam, hogy kacagok. Átcikázott belőle az életöröm belém, ötven méter távolságból. Ez a lényecske legfeljebb egy napja esetlenkedik ezen a bolygón. Születése után szinte azonnal életképes önállóan is. Gyorsított üzemmódban zajlik le nála mindaz, ami egy embergyermeknek évekbe kerül. Talán az életidőnek és bölcs tapasztalások sokaságának sűrítettsége taglózott le.

Egy napja van a bolygón. Vajon milyennek látja? A tavasz Origójában indult az élete. A füvet már megtanulta, a göröngyökkel is ismerkedik a tanyán. A virágok, pillangók még hátra vannak.

Szökdécsel, vágtat kicsit, de nem felnőtt vágtával, hanem amolyan rendezetlen, szeleburdi, magasabb-mint-hosszú ugrásokkal. Aztán megtorpan és odadugja kölyökfejét az anyja hasa alá. Gyorsan, türelmetlenül iszik pár kortyot a kancatejből, majd újrakezdi a rohangálást. Megtorpan, valamit motoz a fűben, és kezdődik az egész újra.

Most méri fel, tapasztalja, gyakorolja az új világot. Ítélet nélkül. Lelkesen. És komolyan mondom, vidáman. Az egész mozgása, az egész létezése maga a teremtő Isten kacagása.

Egy napja van itt. Vajon milyennek látja ezt a bolygót? Miket fedezett már fel magának? Én már tudom, amit ő nem: várja a nyár, aztán az ezerszínű ősz, talán havat is lát. És ez még csak az első éve lesz.

Megismeri az embereket. Bizalommal lesz. Biztonságban.

Megismeri a tanyavilágot. Először csak a legelőt, aztán évről évre egyre többet. Negyedik éven lesz nyereg alatt.

Forrás: Pinterest

Nem tudom, meddig álltam ott. Lényegtelen. Azóta újra és újra igyekszem azzal a szemmel nézni a világot, amivel a kölyökló láthatja. Mintha első tavaszom lenne. Az első aranyvessző. Az első barka. Az első pitypang. Sose láttam még százszorszépet. Almafát se korábban, ahogy virágba borul. A jácint, nárcisz mind új ismerősöm. A végtelen kék égbolt, rajta a bárányfelhők (mitől szaladnak?), a ragyogó Nap, később a Hold még kerek, de már fogyatkozó arca. (Ez a gyerek nem látott még újholdat, de teliholdat se. Tegnap született.) Rácsodálkozom az ibolyára. A fehérre és a lilára külön.

És így tovább.

A házra, ahol lakom. A tárgyaimra. És igen, a Kedvesre is, akinek lövése sincs, mi bajom van már megint. Először azt hiszi, ittam valamit.

Mindegy is.

Ezen a tavaszon – úgy tűnik, már hirdethetek eredményt – egy kiscsikó a legfontosabb Mesterem.

A Kikelet és a mindig új, megismételhetetlen „itt-és-most” jegyében játszani hívlak benneteket.

Próbáljátok ki a csikóüzemmódot, ha tehetitek.

Teljesen rendjén való könnyezni az élmények felett.

Pálcák a kézben, áldás az úton.