A következő szűk hétben komoly, súlyos energiák hatnak ránk. Nem jelenti ez semmi rossznak az érkezését, hacsak nem kifejezetten ezen a szinten akarunk tapasztalatokat szerezni (de általában nem itt akarunk, úgyhogy nyerőből indulunk).
Egyrészt pillekönnyen fejezhetünk be, zárhatunk le bármit, ami hátráltatja életünk folyását. A halál is egyfajta befejezés, és minden véget érés egyben halál is. De minden véget érésben ugyanakkor ott rejlik az újnak a megszületése. Ezért felesleges rettegni, mi lesz, ha ez vagy az véget ér. A Létezés varázslata, hogy minden-minden véget ér. Akkor is, ha rettegünk ettől. Szenvedő helyett aktív közreműködőnek, cselekvőnek és alakítónak lenni az élet egyik legnagyobb beavatása. Még ha végleges lezárásokról van is szó.
Másrészt az angyali világok útmutatását, segítségét kérhetjük szinte bármihez. A válasz mindig megérkezik, de most mindinkább lesz is fülünk, szívünk meghallani, megérezni. Főleg a lélek dolgaira, a spirituális praxisra vonatkozóan.
Javasolt ebben a 6-7 napban többször meditációba merülni, és kutatni a lélek titkait, hiszen az égi uzsonnás doboz most tele van lelki vitaminokkal. Ha elindulunk, messzebbre jutunk, mint máskor.
Téves elképzelés, hogy a lelkiségben, a misztikában felesleges az erő. A spiritualitás alapja, hogy következetesen elvégezzük a napi gyakorlatainkat úgy fizikai, mint lelki és szellemi szinten. Aki kelt már fel a Nappal együtt nyáron is, aki ismeri a „még öt percet, léccilécci”-érzésvilágot, tudja, miről beszélek. És futni menni sem könnyű, amikor esik, vagy havazik, vagy csoki van a hűtőben, vagy izgalmas a könyv.
Erő nélkül maradunk szőrös hassal, nejlon atlétában, sörszagút böfögve a TV előtt. Minden változáshoz erő kell, a spiritualitásban is. A spiritualitásban csak igazán! Mert minden szokásunk, gondolatunk és érzésünk átformálása (ha úgy jobban tetszik: megváltása) energia, kitartás, elszántság. Az önlegyőzés vezet el a jutalomhoz. Mint a mesében.
Pálcák a kézben, áldás az úton.